A rozsdatemető kőfallal zárt udvar a raktárépület mögött. Iparvágány felezi,
két oldalán rendetlen összevisszaságban, egymás hegyén-hátán kiselejtezett gépek,
behemót kazánok, felismerhetetlen szörnyszülöttek nyomódnak mélyen a fekete
salakba, mázsás, penészgombás karokkal mutatnak az égre, várják a tűzhalált.
Az udvar végén rácsos, magasra épített vaskapu engedi a sínpárt a macskaköves
utcára.
1962 tavaszán ifjabb Hábetler János megölt egy segédmunkást a rozsdatemetőben.
A rendőrségi emberek lefényképezték az áldozatot, jegyzőkönyvet írtak, kihallgattak
több munkást, Klein Bélát, a raktár vezetőjét, de szemtanút nem találtak. Láttam,
amikor a megbilincselt kezű esztergályost elvezették, az autóba tuszkolták.
Lábát megfeszítette, felsőtestével viaskodott, sárgás szeme ide-oda ugrált,
fogát csikorgatta. Majd elvitték az áldozatot. Míg a szürke gépkocsi végighaladt
az udvaron, elcsöndesült a zsivaj. Akkor a tisztviselők eltűntek az emeleti
ablakokból, a munkások behúzódtak a műhelyekbe, fecsegtek, vitatták a szenzációt,
de senki nem tudta a tragikus esemény okát.
Én a forgácsoló I-ben beszélgettem néhány esztergályossal, itt dolgozott ifjabb
Hábetler János esztendőkön át. Cigarettáztunk a gépe mellett, bámultuk a radiátor
elé rakott kész munkát, a fúróolajtól nedves alumíniumforgácsot, tűnődtünk,
mi történhetett a raktárépület mögött, míg egyikük meghalt, és milyen büntetést
kaphat az élő. Én úgy véltem, ha bebizonyítják a szándékos ölést, ifjabb Hábetler
sokáig nem látja azzal a sárgás szemével a napvilágot. A vörös hajú Gróf meglepődött.
– Sárgás? Honnan veszi? Világoskék szeme van… Vagy zöld… Ha spén ugrott bele,
mindig én halásztam ki. Eleget láttam.
A művezető vállat vont.
– Ez jogilag érdektelen. Az ügyészt nem érdekli, hogy a gyilkosnak milyen szeme
van. Ibolyaszínű vagy koromfekete. Vagy tengerzöld. A halottat sem érdekli.
– Jani nem gyilkos – mondta a vörös hajú Gróf. – Csak néha ordít, megbántja
az ember önérzetét. Aztán meg szégyelli magát. Te is tudod.
A művezető jóváhagyóan biccentett a fejével.
– Tudom – mosolygott. – A pasas szétverte a saját fejét. Öngyilkos lett. Meséld
el a rendőrségen, hogyan történt, nehogy rosszra gondoljanak.
A vörös hajú Gróf hallgatott egy percig. Megszívta a cigarettáját, aztán eltaposta
a betonon.
– Nem tudom, mi történt… Majd ő elmondja…
Ifjabb Hábetler János nem mondta el. Hallgatott konokul. Figyelmeztették, veszedelmes
játék, esztendőkbe kerülhet, azt válaszolta, megölt egy embert, aláírta a jegyzőkönyvet,
a többi nem az ő dolga.
Meg akartam ismerni a titkát. Beszélhettem vele a főkapitányságon, elmagyaráztam,
hogy értelmetlenül viselkedik, ne bánjon el oktalanul magával, hiszen otthon
várja őt a család. Figyelmesen végighallgatott, nem mozdította el hidegkék szemét
az arcomról. Aztán felállt, szólt a rendőrnek, vezesse őt vissza a fogdába.
Átnéztem a nyomozati adatokat. A sógorát ölte meg. Ekkor kezdtem kutatni a Hábetler
család életét. Sok emberrel beszélgettem, szaporodtak jegyzetfüzetemben a sorok,
a nevek. Sápadt Béla szobafestő, Seres Sándor, a Külügyminisztérium dolgozója,
Nagyfuvaros utcai házfelügyelő, Csele Juli gyári munkás, Küvecses István villamosmérnök,
Küvecses Lajos repülőezredes és még sokan, nagyon sokan mondották el a számomra
oly fontos részleteket.
Éjszakákon keresztül töprengtem az íróasztalomnál, raktam, igazítottam helyére
az új cselekményt, aztán dzsessz-zenészeket kerestem fel, szaxofonosok, pisztonosok
segítettek, míg végül egy vasárnap délután úgy éreztem, készen van az anyagom.
Két nappal később, ügyészi engedéllyel, a Markó utcai fogházban megint felkerestem
ifjabb Hábetler Jánost. Ismertem az életét, titkát, megzsaroltam őt. Kegyetlen
játék volt. A rozsdatemetőt kértem tőle, az utolsó felvonást. Hallgatott. Majd
megkérdezte, mit csinálok a jegyzeteimmel. Azt válaszoltam, nyilvánosság elé
tárom.
– És ha beszélek? – kérdezte.
– Akkor elégetem. Elfelejtek mindent.
Rám szúrta sárgás szemét. Elvigyorodott.
– Csináljon, amit akar! Írja meg! Ugasson! Mit tud maga? Egy nagy semmit tud!
Megcsikorgatta a fogát. Hangosan röhögött.
– Semmit! – ordította. – Menjen csak a rákoskeresztúri temetőbe. Semmit se tud!
Semmit az égkerek világon!
Sokáig nem szólt. A kezét nézte, a rácsos ablakot.
– Úristenit ennek a replás életnek… – mondta.
És beszélni kezdett.
Kötelességem a tárgyaláson elmondani a való igazat. De ez a történet az első
világháborúban kezdődik, amikor az én hősöm meg nem is élt. Ezért kegyetlenül
leírtam mindent. Ha majd úgy érzik, elfogultabb hangon beszélek ifjabb Hábetler
Jánosról, nem tiltakozom, elismerem, hogy szeretem őt. Nyers volt, szókimondó.
Egy rendőrtiszt azt mondta rá: anarchista. Én nem hittem el. Csak néha fellázadt,
ilyenkor a szemétől félni lehetett… Gyáva volt?… Azt hiszem, némely dolgot nem
értett meg a világból, ezért volt tehetetlen.
Büntetését hivatott bírák szabják ki. Méltányosak lesznek.