This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Saramago, José: Kőtutaj (A Jangada de Pedra in Hungarian)

Portre of Saramago, José

A Jangada de Pedra (Portuguese)

A mulher levantou-se, e este gesto, inesperado, pois está dito que as senhoras, segundo o manual de etiqueta e boas maneiras, devem esperar nos seus lugares que os homens se aproximem e as cumprimentem, então oferecerão a mão ou darão a face, de acordo com a confiança e o grau de intimidade e sua natureza, e farão o sorriso de mulher, educado, ou insinuante, ou cúmplice, ou revelador, depende. Este gesto, talvez não o gesto, mas o estar ali, a quatro passos, levantada uma mulher esperando, ou, em vez disto, a súbita consciência de se ter suspendido o tempo enquanto não for dado o primeiro passo, é verdade que o espelho é testemunha, mas de um momento anterior, no espelho José Anaiço e a mulher ainda são dois estranhos, deste lado não, aqui, porque vão conhecer-se, conhecem-se já. Este gesto, este gesto de que antes não se pôde dizer tudo, fez mover-se o chão de tábuas como um convés, o arfar de um barco na vaga, lento e amplo, esta impressão não é confundível com o conhecido tremor de que fala Pedro Orce, não vibram de José Anaiço os ossos, mas todo o seu corpo sentiu, física e materialmente sentiu, que a península, por costume e comodidade de expressão ainda assim chamada, de facto e de natureza vai navegando, só o sabia por observação exterior, agora é por sua sensação própria que o sabe. Assim, por causa desta mulher, se não apenas deste momento em que ela veio, que mais do que tudo contam as horas em que as coisas acontecem, deixou José Anaiço de ser apenas o involuntário chamariz de pássaros loucos. Avança para ela, e este movimento, lançado na mesma direcção, vai juntar-se à força que empurra, sem recurso nem resistência, a figura de jangada de que o Hotel Bragança, neste preciso instante, é carranca e castelo da proa, com perdão da patente impropriedade das palavras. Tanto pode.
Os meus amigos não estão cá, disse José Anaiço, vieram buscá-los esta manhã para esclarecimentos, uns cientistas, começo a estar preocupado com a demora, aliás dispunha-me a sair, ia procurá-los, José Anaiço tem a consciência de que não precisaria de tantas palavras para dizer o que à ocasião importava, mas não pôde segurá-las. Ela responde, e a voz é agradável, baixa mas clara, O que eu tenho para dizer, tanto é para um como para os três, desta maneira talvez até me saiba explicar melhor. Os olhos têm uma cor de céu novo, Que é um céu novo, que cor tem, onde é eu fui buscar esta ideia, pensamento de José Anaiço, e em voz alta, Sente-se por favor, não esteja de pé. Sentou-se ela, sentou-se ele, O senhor chama-se, José Anaiço, O meu nome é Joana Carda, Muito gosto. Não apertaram as mãos, seria ridículo agora que estavam sentados, ou então, para o fazerem, teriam de soerguer-se nas cadeiras, mais ridículo ainda, ou somente ele, ficaria o ridículo por metade se metade de ridículo não fosse precisamente igual a ridículo inteiro, É mesmo bonita, e os cabelos, que são quase pretos, não deviam dar com os olhos, cor de céu novo de dia, cor de céu novo de noite, estão bem uns para os outros, Posso ser-lhe útil em alguma coisa, por esta fórmula de polidez se traduziu o íntimo pensar. Não sei se poderemos falar aqui, murmurou Joana Carda, Estamos sós, ninguém nos ouve, Mas a curiosidade é muita, veja. Andando de um modo pouco natural, o gerente passava em frente da entrada da sala, passava e tornava a passar, aparentemente alheado, como quem apenas tivesse desistido de inventar um novo trabalho, se aquele já tinha sido inútil. José Anaiço olhou-o severamente e sem resultado, baixou a voz, assim tornando mais suspeito o diálogo, Não posso convidá-la a subir, além de parecer inconveniente, deverá ser proibido receberem os hóspedes visitas nos quartos, Por mim não teria importância, não precisaria de defender-me de quem, certamente, não está a pensar em atacar-me, De facto não é essa a minha intenção, tanto mais que a vejo armada. Sorriram ambos, mas no sorriso havia algo de forçado, de constrangido, uma súbita aflição, na verdade a conversa tornara-se íntima de mais para quem só há três minutos se conhece, e apenas de nome. Em caso de necessidade este pau serviria, disse Joana Carda, mas não é para isso que o trago comigo, para falar francamente é ele que me traz a mim. A declaração, de tão insólita, limpou os ares, equilibrou as pressões, a atmosférica e a sanguínea. Joana Carda segurava a vara sobre os joelhos, esperava a resposta, enfim José Anaiço disse, É melhor sairmos, conversaremos na rua, num, café, ou num jardim, se quiser. Ela pegou na mala, ele tirou-lha da mão, Podemos deixá-la no meu quarto, mais o pau, O pau não o largo, a mala levo-a também, talvez não seja conveniente voltar aqui, Como quiser, pena é que a sua mala de viagem seja tão pequena, metia-se-lhe o pau dentro, Nem todas as coisas nascem umas para as outras, respondeu Joana Carda, o que, apesar de óbvio, comporta não pouca filosofia.
Ao saírem, José Anaiço disse para o gerente, Se os meus amigos chegarem, diga-lhes que não me demoro, Sim senhor, vá descansado, respondeu o homem, sem tirar os olhos de Joana Carda, mas não havia cobiça no olhar, só uma desconfiança vaga, como em todos os gerentes de hotel se pode observar. Desceram a escada, ao fundo, sobre o remate do corrimão, havia uma estatueta de ferro fundido, ornamental, a modos de fidalgo ou pajem de ópera, aqui está uma figura que bem podia ser colocada, com o seu globo eléctrico iluminado, em qualquer dos grandes cabos portugueses ou galegos, o de São Vicente, o Espichel, o da Roca, o Finisterre, e outros de menor porte, mas que por isso não têm menos trabalho a romper as águas, porém o destino deste fidalgo ou pajem é ser ignorado, talvez um dia passado alguém tenha posto nele olhos atentos, não o fizeram Joana Carda e José Anaiço, será por terem outras mais graves preocupações, embora, perguntados, provavelmente não saberiam dizer quais. Quem está na frescura do hotel, naquela penumbra secular, não imagina que faça tanto calor na rua. É Agosto, se ainda estamos lembrados, o clima não variou por ter viajado a península uma insignificância de cento e cinquenta quilómetros, supondo que a velocidade se tem mantido constante como informou a rádio nacional de Espanha, ainda só passaram cinco dias e parece que já lá vai um ano. Disse José Anaiço, como se esperaria, Passear com este calor, de mala de viagem e pau na mão, não apetece, em dez minutos ficaremos estafados, o melhor seria entrarmos num café, toma-se um refresco, É preferível um jardim, um banco isolado, numa sombra, Aqui perto há um jardim, a Praça de D. Luís, conhece, Não vivo em Lisboa, mas conheço, Ah, não vive em Lisboa, repetiu inutilmente José Anaiço. Desciam a Rua do Alecrim, ele levava a mala e o pau, não faltaria pensarem dele coisas pouco abonatórias os passantes se não levasse a mala e dela coisas pouco decentes se levasse o pau, tão verdade é sermos nós todos implacáveis observadores, maliciosos quando calha e mais do que a conta. À exclamação de José Anaiço limitou-se Joana Carda a responder que tinha chegado nesse mesmo dia, de comboio, e que seguira imediatamente para o hotel, o resto vamos saber agora.
Estão sentados, felizmente numa sombra de árvores, ele perguntou, Que foi então que a trouxe a Lisboa, por que razão veio procurar-nos, e ela disse, Porque deve ser verdade que você e os seus amigos têm parte no que está a acontecer, A acontecer, a quem, Bem sabe a que me refiro, a península, o arrancamento dos Pirenéus, esta viagem como nunca se viu outra, Às vezes também eu penso que sim, que é por nossa causa, outras vezes acho que estamos todos doidos, Um planeta que anda à volta duma estrela, a girar, a girar, ora dia, ora noite, ora frio, ora calor, e um espaço quase vazio onde há coisas gigantescas que não têm outro nome a não ser o que lhe damos, e um tempo que ninguém sabe verdadeiramente o que seja, isto tudo também tem de ser coisa de doidos, Você é astrónoma, perguntou José Anaiço, nesse momento lembrado de Maria Dolores, antropóloga de Granada, Astrónoma não sou, nem parva, Desculpe-me a impertinência, andamos todos nervosos, as palavras não dizem o que deveriam, são de mais, são de menos, peço-lhe que me desculpe, Está desculpado, Provavelmente pareço-lhe céptico porque a mim não me aconteceu nada a não ser os estorninhos, ainda que, Ainda que, Há pouco, no hotel, quando a vi na sala, senti-me como se estivesse sobre um barco no mar, foi a primeira vez, Pois eu vi-o como se estivesse a aproximar-se de muito longe, E eram só três ou quatro passos.
Vindos de todas as partes do horizonte, os estorninhos desceram subitamente sobre as árvores do jardim. Das ruas próximas apareceram pessoas a correr, olhavam para cima, apontavam, Cá estão eles outra vez, disse José Anaiço, impaciente, e o pior é que não vamos poder falar, com toda esta gente aqui. Nesse momento os estorninhos levantaram voo todos juntos, cobriram com uma grande mancha negra e vibrante o jardim, as pessoas gritavam, umas de ameaça, outras de excitação, outras de medo, Joana Carda e José Anaiço olhavam sem perceberem o que se estava a passar, então a grande massa afilou-se, tornou-se cunha, asa, flecha, e depois de três rápidas voltas, os estorninhos dispararam na direcção do sul, atravessaram o rio, desapareceram longe, no horizonte. Os curiosos, ou basbaques, ali reunidos soltaram exclamações de surpresa, de decepção também, daí a poucos minutos o jardim estava deserto, sentiu-se outra vez o calor, sentados num banco só estavam um homem e uma mulher, tinham um pau de negrilho e uma mala de viagem. José Anaiço disse, Acho que nunca mais vão voltar, e Joana Carda, Agora vou-lhe contar o que me aconteceu.


PublisherEditorial Caminho
Source of the quotation10a ediçăo, p. 119-124

Kőtutaj (Hungarian)

A nő felállt, és a gesztus váratlan volt, mert miként az illemtankönyvekben írva van, az etikett úgy kívánja, hogy a hölgy maradjon a helyén, ott kell megvárnia, hogy az urak odalépjenek hozzá, és üdvözöljék, és csak akkor nyújtja csókra a kezét vagy az arcát, a meghittség, a bizalmasság mértékének és természetének megfelelően, hozzá nőiesen elmosolyodik, tartózkodón, sokat sejtetőn, cinkosan vagy kitárulkozón, attól függ. Ez a gesztus, de talán nem is gesztus, hanem az, hogy négylépésnyire tőle ott áll egy nő várakozóan, vagy ehelyett még inkább a hirtelen ráeszmélés, hogy az idő megállt, és úgy maradt, amíg az első lépést meg nem tette, és ott van tanúnak a tükör, de egy korábbi pillanat tanújaként, mert benne José Anaiço és a nő még két ismeretlen, holott ezen az oldalon már elkezdődött az ismerkedésük. Ez a gesztus tehát, amelyről az imént nem tudtunk elmondani mindent, mozgásba hozta a márványpadlót, mely inogni kezdett, mint egy széles és lassú hullámokon bukdácsoló hajó fedélzete, és ez az érzés nem volt összetéveszthető a már ismert remegéssel, amelyikről Pedro Orce beszél, José Anaiço csontjai nem bizseregnek, ám egész testében érezte, fizikai és anyagi valójában érezte, hogy a félsziget, a megszokás és a kényelem miatt hadd használjuk még a kifejezést, annak rendje és módja szerint úszik a vízen, és amit eddig külső szemlélőként tudott, arról most saját érzékei révén szerzett tudomást. Így esett, talán a nő tette, ha ugyan nem a pillanat egyedül, mert leginkább mindig az idő a meghatározó, amelyben a dolgok bekövetkeznek, hogy José Anaiço ettől kezdve megszűnt megkergült madarak önkéntelen csalétke lenni. Elindul a nő felé, és ez a mozgás egyesül azzal az erővel, mert azonos irányú vele, amely eredet és ellenállás nélkül hajtja azt a tutajt, amelynek e szent pillanatban a Hotel Bragança a díszes orrépítménye, a képzavarért pedig elnézést. Ha lehetséges.
A barátaim nincsenek itt, mondta José Anaiço, néhány tudós jött értük ma reggel felvilágosításokért, és már kezdek aggódni, annyi ideig elmaradnak, éppen indulóban voltam, hogy megkeressem őket, és hogy a helyzet ennyi szót nem kíván meg tőle, annak tudatában volt José Anaiço, mégsem tudott megálljt parancsolni magának. A nő válaszra nyitja ajkát, a hangja kellemes, mély, de tiszta, Amit mondani akarok, éppúgy szól egyiküknek, mint hármójuknak, de így még talán jobb is, könnyebben el tudom magyarázni. A szeme színe, akár a fiatal égbolté, Mi az, hogy fiatal égbolt, és milyen annak a színe, honnan vettem ezt a gondolatot, fordul meg José Anaiço fejében, hangosan pedig ennyit mond, Foglaljon helyet, kérem, minek ácsorognánk. Leült a nő, leült a férfi, Maga ugyebár, José Anaiço vagyok, Az én nevem Joana Carda, Nagyon örvendek. Kezet nem fogtak, most, hogy már ültek, nevetséges lett volna, és még nevetségesebb, hogy ha evégett felállnak ültükből, ha csak a férfi teszi, talán csak félig nevetséges, bár a félig nevetséges alighanem ugyanolyan nevetséges, mint ami egészen az. Egyenesen szép ez a nő, a haja szinte éjfekete, ellentétben a szemével, lám, milyen jól illik egymáshoz az éjszakai meg a nappali fiatal égbolt, Miben lehetek a szolgálatára, öltött formát az udvarias mondatban mindaz, amit magában gondolt. Nem tudom, beszélhetünk-e itt, suttogta Joana Carda, Magunkban vagyunk, nem hall senki, A kíváncsiskodók azért nem hiányoznak, nézze. A társalgó ajtaja előtt a tulajdonos haladt el éppen, és rögtön utána elhaladt visszafelé is, látszólag gondolataiba merülve, mintha valami feleslegesnek ítélt foglalatosságot hagyott volna abba az imént. José Anaiço szúrósan, ám minden eredmény nélkül ránézett, hangját lehalkította, miáltal a társalgásuk még gyanúsabbá vált, Nem hívhatom fel magamhoz, azontúl, hogy tolakodónak tűnnék, bizonyára tilos is vendégeket fogadni a szobában, Engem nem zavarna, miért kellene védekeznem az ellen, akinek a részéről egész biztos, hogy nem fenyeget támadás, Ez valóban nem áll szándékomban, annál is kevésbé, hogy így felfegyverkezve látom. Mindketten mosolyogtak, ám mosolyukban volt valami kényszeredett feszélyezettség, hirtelen támadt aggodalom, mert ahhoz képest, hogy csak három perce ismerik egymást, és csupán névről, a társalgás túlzottan bizalmassá vált. Szükség esetéri hasznát látnám a botnak, mondta Joana Carda, de nem azért hoztam magammal, hogy őszinte legyek, ő hozott ide engem. A különös nyilatkozat nyomán friss levegő támadt, a lég- és a vérnyomáskülönbségek kiegyenlítődtek. Joana Carda térdén nyugtatva a botot választ várt, végre José Anaiçó azt mondta, Jobb, ha elmegyünk innen, majd beszélgetünk az utcán, egy kávézóban vagy egy parkban, ahogy akarja. A nő a csomagjáért nyúlt, a férfi kivette a kezéből, Itt hagyhatnánk a szobámban, meg a botot is, A bottól nem válok meg, és a táskát is viszem, lehet, hogy alkalmatlan lesz visszajönnöm ide, Ahogy kívánja, kár, hogy ilyen kicsi az útitáskája, máskülönben belerakhatná a botot, Nem minden dolgok teremtetnek egymásnak, felelte Joana Carda, ami annak ellenére, hogy egészen nyilvánvaló volt, nem kevés életbölcsességet is hordozott magában.
Kifelé menet José Anaiço még odaszólt a tulajdonosnak, Ha a barátaim visszajönnek, mondja meg, kérem, hogy nem leszek sokáig távol, Igen, uram, legyen egészen nyugodt, felelte a férfi, anélkül hogy tekintetét elvonta volna Joana Cardáról, ám e tekintetben nem sóvárgás volt, csak valami halvány bizalmatlanság, ami minden szállótulajdonosnál megfigyelhető. Lementek a lépesőn, lent a korlát végén egy öntöttvas szobor díszelgett, egy operabéli lovag vagy apród figurája, ott állt rendíthetetlenül egy világító gömböt tartva, pedig méltóbb helye volna egy portugál vagy gallföldi szirtfokon, a São Vicentén, az Espichelen, a Rocán, a Finisterrán vagy a kevésbé ismertek bármelyikén, nem mintha általuk kevesebb vesződséggel járna a hullámtörés, hanem mert a lovag vagy apród sorsa éppoly ismeretlen, talán egy napon valaki majd jobban szemügyre veszi, mert bizony Joana Carda és José Anaiçó most nem teszi, ennél látszólag kisebb gondjuk is nagyobb, bár ha megkérdeznék őket, mi légyen az, aligha tudnák megmondani. Ott a szálló hűvösében, az évszázados homályban nem képzelték volna, hogy az utcán ekkora a hőség. Augusztus van, ha még emlékszünk rá, az éghajlat pedig nem változott meg amiatt, hogy a félsziget arrébb költözött nevetséges százötven kilométerrel, elfogadva, hogy a sebesség, miként a spanyol rádió közölte, állandósult, aminek még csak öt napja, pedig mintha egy esztendő telt volna el. José Anaiço, mint várható volt, ezt mondta, Ilyen hőségben sétálni, ráadásul csomaggal és bottal a kézben kész őrültség, tíz perc múlva lépni sem tudunk már, az lesz a legjobb, ha beülünk valami kávézóba, és megiszunk egy frissítőt, Szívesebben ülnék le valami parkban egy árnyékos padon, Itt a közelben van egy park, a Dom Luis téren, ismeri, Nem Lisszabonban lakom, de ismerem, Ó, nem Lisszabonban lakik, ismételte meg José Anaiço teljesen fölöslegesen. Mentek felfelé a Rua de Alecrimen, és a férfi vitte a táskát meg a botot is, mert szépeket gondolnának róla a járókelők, ha nem ő cipelné a csomagot, és kevéssé hízelgőket a nőről, ha egy szál bottal közlekedne, bizony mindannyian kíméletlen megfigyelők vagyunk, rosszhiszeműek is, és gyakrabban, mint hinnénk. José Anaiço csodálkozó felkiáltásara Joana Carda csupán annyit válaszolt, hogy aznap érkezett Lisszabonba, és a vonatból egyenest a szállóhoz ment, a többit már tudjuk.
Amikor szerencsésen letelepedtek egy fa árnyékában, a férfi megkérdezte, Végül is mi hozta Lisszabonba, miért keresett meg bennünket, amire a nő így válaszolt, Mert bizonyára igaz, hogy magának és a barátainak része van abban, ami történt, Ami történt, kivel, Tudja jól, mire gondolok, a félszigetre, a törésre a Pireneusokban, erre a mi hihetetlen utazásunkra, Néha magam is azt hiszem, hogy igen, miattunk történt, máskor meg arra gondolok, hogy mindhármunknak elment az esze, Az, hogy egy bolygó egy csillag körül kering, miközben ő maga is egyre forog, egyszer éjszaka van, másszor nappal, egyszer hideg, másszor meleg, hogy van egy végtelen tér, és benne irdatlan dolgok, amiknek nevük sincs, kivéve, ha mi adjuk nekik, és hogy van az idő, amelyről valójában senki sem tudja, micsoda, mindez legalább olyan észbontó, Maga asztronómus, kérdezte José Anaiço, mert ebben a percben Maria Dolores, a granadai antropológus jutott az eszébe, Nem vagyok csillagász, és bolond sem, Bocsásson meg, ha szemtelen volt a kérdés, mindenki olyan ideges, a szavak nem azt mondják, amit jelentenek, hanem vagy többet, vagy kevesebbet, bocsásson meg, kérem, Megbocsátok, Bizonyára azt hiszi, azért vagyok szkeptikus, mert velem nem történt semmi, leszámítva a seregélyeket, habár, Habár, Az imént a szállóban, amikor magát megpillantottam a társalgóban, olyan érzés fogott el, mintha egy hajón utaznék a tengeren, most először, Nahát, én meg úgy láttam magát, mintha nagyon messziről jönne felém, Pedig a távolság csak három-négy lépés volt.
Váratlanul, a szélrózsa minden irányából rátörtek a seregélyek a park fáira, és megtelepedtek rajtuk. A szomszédos utcából futva érkeztek az emberek, és felfelé mutogattak, Már megint itt vannak, mondta bosszúsan José Anaiço, és az a legrosszabb, hogy nem tudunk beszélgetni ekkora csődületben. Ebben a pillanatban minden seregély egyszerre szárnyra kapott, hatalmas, sötét és vibráló foltot terítve a parkra, az emberek kiáltoztak, ki fenyegetőleg, ki izgalmában, ki félelmében. Joana Carda és José Anaiço értetlenül nézte, mi történik, amikor a roppant tömeg sorba rendeződött, és mint szabályos nyílvessző, amelynek tolla és hegye van, a seregélyek kilőttek dél felé, áthúznak a folyó felett, majd eltűntek a látóhatár szélén. A szájtáti tömeg meglepett és csalódott kiáltásokkal kísérte a jelenetet, néhány percre rá a park kiürült, visszatelepedett rá az álmos hőség, csak egy férfi és egy nő maradt ott ülve egy padon, velük egy juharág és egy utazótáska. Azt hiszem, soha többé nem térnek vissza, mondta José Anaiço, Joana Carda pedig, Most elmesélem magának, hogy velem mi történt.


PublisherMagvető Könyvkiadó, Budapest
Source of the quotationp. 130-135.
Publication date

minimap