Verhaeren, Émile: Ágrólszakadtak (Les gueux in Hungarian)

La misère séchant ses loques sur leur dos,
Aux jours d'automne, un tas de gueux, sortis des bouges,
Rôdaient dans les brouillards et les prés au repos,
Que barraient sur fond gris des rangs de hêtres rouges.
 
Dans les plaines, où plus ne s'entendait un chant,
Où les neiges allaient verser leurs avalanches,
Seules encor, dans l'ombre et le deuil s'épanchant,
Quatre ailes de moulin tournaient grandes et blanches.
 
Les gueux vaguaient, les pieds calleux, le sac au dos,
Fouillant fossés, fouillant fumiers, fouillant enclos,
Dévalant vers la ferme et réclamant pâture.
 
Puis reprenaient en chiens pouilleux, à l'aventure,
Leur course interminable à travers champs et bois,
Avec des jurements et des signes de croix.

A tar mezők kódorgó, őszi szele rázza
Az ágrólszakadtak batyuit, rongyait,
Úgy hagyták el nyomoruságuk odvait!
Vörös bükkfák kúsztak a messzi láthatárra.
 
Se nesz, se hang, a vad és konok szélvihar
Rég elsöpört itt minden életet,
Csak egy szélmalom sóhajt a világ felett
A távoli dombon nehéz szárnyaival.
 
S a szegények búval s nehéz lábakkal mennek,
Kincsesbányájuk minden kis szeméthalom,
És megfordulnak sok falusi udvaron.
 
S akár a kóborkutyák, sehol meg nem pihennek,
S inség-útjukon: az egyik halkan átkoz,
A másik imát mormol Isten egyfiához.