This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Kaffka Margit: Pljuštavo neprekidno pismo (Záporos, folytonos levél in Croatian)

Portre of Kaffka Margit

Záporos, folytonos levél (Hungarian)

(...És minden szebb és minden tisztább, gazdagabb!

Nagy erővel ömlik ki becsületességem;

És becsületes, egyszerü. tiszta a világ

Mint mi ketten!...

Egy nem-poéta drága, rossz verséből.)

 

Mily sokan vagytok!...

Millió kis katona gázol

Most vérködben, fagyott mocsáron, füstpernyés, fölsebzett uton

- (A végek vad völgyein át már fujdogál a hideg szél!) -

Oly kábán egy-ritmusu léptük, oly egyszinü szürke gunyájok!

Élet töméntelene! Durva fölösség porszeme egy-egy;

A szédült sokaságban nem kérdhetik: hova? meddig?

Csak mennek, bár nem értik - mi sodorja őket - a tébolyt,

Hogy tűzhelyet, műhelyet hagyva, otthoni szokást és gondot,

Várjanak dult faluk utján, vérködben fagyott mocsáron,

S ha kiáltanak nekik, öljenek szörnyű robajjal -

Mert másmezű, másszavú szomszéd ugyanezt műveli vélük,

T ú l akar jönni, hogy nevezze "enyém"-nek a földet,

(Bár azé örökre a föld, ki túrja s rátapad élte!)

...Nem, nem értik?... Ki akarta?... Honnét jött e suta kényszer,

Hogy ember törjön így emberre, föld alól lesve, mint okos vad?

(Mily jó most a föld vadjának! Kimélik attól a fegyvert

És téli álmot alszik kis párjával csendes odúban!)

Nem értik!... Pihenvén néznek a tűzbe, s nevetik: milyen egyenlők,

Most sárosan, férgesen, fázva, testvérré-fosztva így együtt!

Bár van, amelyik könyvre is gondol és hajdani, halk muzsikára;

De a baka is "rögényezi magát" és lidércet álmod a lángban.

S m i n d gondol jó, asszonyi szóra, meleg asszonyanyás kézre.

...Majd vitatják: kifelé tart-e már a kergült, beteg idő,

Hogy folytatná kiki önéltét, mit gyerekkora óta ösmer! -

Ám addig szótfogad, (mit tegyen?) húnyt lélekkel megy előre,

Megadja magát, (ez a legjobb!) s próbál az ételnek örülni,

Részvét elől becsukja szívét, egy gondja van: "Ma még élek!"

Siratlan temet bajtársat: "Ez hült ki szegény ma, nem én!"

...Jaj, milliónyi közös nyomorból ki se látszik a tied, szerelmem!"...

 

S mily sokan vagyunk!...

Millió picike asszony

Sir itthon a párja után, méri gyötrődve az időt, -

Ír biztató levelet és könnyje zilálja betüjét,

Lesi a póstát: "Jaj, eleven még a kéz, mely irta?..."

Asztalnál e g y hely üres,... és torkán akad a meleg étel.

Keserüen száll özvegyi ágyba: "Mi vackon pihen a másik?"

Majd imádkozik és tervez. - Ó, hogy terít majd neki asztalt!

Hogy kimél meg a gondtól! Hogy keresi mindenbe kedvét!

Sohase mond kifogást; engedve hajol szavára!

Körötte lábujjhegyen jár, hogy csenddel gyógyítsa szivét;

"Hozd vissza, Isten! Csak őt! Ha betegen... kigyógyítom én!

Csak jöjjön, ha csonkán is,... felderítem éltét halálig!

Ha elrutítva... nézze tükörbe, szivembe magát!

Elváltozva... majd vissza, volt-magához terelem!

Kis ajándék legyen éltem, hogy neki szenteljem ezentul!...

Mily jók leszünk ezután: egyszerüek, békések, tűrők;

Ki akad fenn kavicson, ha hegyomlásból szabadult élve?"

- Így beszél ma minden asszony, ki gyötrődve, méri az időt.

Hogy elbirhassa ép ésszel - idegen munkába roskad

Idegen sebet iral; - hátha lát mégis az Isten?

(Ha nem rejtőz szégyenkezőn most tág ege kárpítja mögé;)

...Jaj, millió asszonyi kin közt ki se ösmerszik asszonyodé...

 

S mégis... csak te meg én!...

Kiáltom feléd most e zord éjtszakán át,

Hogy nincs egyéb mirajtunk kivül; mert e kivül nincs egyebünk!

S ha elmulunk, - kis szemünkkel a világ hunyja be szemét!...

...Emlékszel? E nyár havában, ős fórum tört kövei fölött

S az antik szüzek feredője felé kiáltoztuk egymás nevét,

Majd gyönyörű dombok lábján mondtad: "Itt harcoltak hajdan!"

...Álmodtuk-e akkor e rengést? Oly külön voltunk! Csak mi voltunk!

- Társam te! Harmóniám! Első jó s boldog szerelmem!

Társad én! Harmóniád! Első jó s boldog szerelmed!

Kik tapintva egymás szivét: "Egy matéria!" - szóltunk,

Kik ámulva öleltük egymást: "Szégyentelen ölelés!" -

Halld, Életem! E mai orkán n e művész történik mivélünk!

Közénkesett vakeset csak; nincs értelme, oka bennünk

Mi csak egymásnak vagyunk: becsület, élet, adósság!

- Mi próbáltuk, s j ó nekünk együtt bárhol a földön;

S valahol mécset gyujtottunk, körültünk nyugalom zenélt,

...Tudod-e még a balkont, az olajfás kertre tekintőt?

(A szép hegyi város kőkútja csicsergett a holdfényben alattunk,)

"Most boldog vagyok!" - o t t mondtam; s tudod, hogy először mondtam,

Te szeretőn betakartál, mert hirtelen zizzent hüvös szél...

 

És reggelre jött a hír, menned kell, zajlik a világ,

Lavina indul, orkán zúg, delirizál az élet!...

(- Lásd, szó köztünk maradjon, - megmondom, mért jött az egész:

Mert éltemben egyszer én: "Boldog vagyok!" ezt mondtam.)

Ám isteni gőgben Örök: te, én, s a mi egy-pár voltunk;

S már Isten, aki művelte sem művelheti mássá!

 

Te messze, én itt?

Most ugyanazt a holdat nézzük s egymáson pihen szivünk!

Bár egy percünk se hasonlit, bár hetekig jön tőled a hír;

Bár gázolsz sarat és vért s a téli földbe tanyázol;

Bár sírva irok itt most s mellettem bús, üres ágyad.

 

Mi történhet velünk?...

Megölnek? (Ó, nyügözi e gyilkot görcsösen virrasztó szerelmem!

Ha percre ellankadnám, tán meglelné drága szived!)

De régebben vagyunk mi egyek, - tovább is egy a mi utunk!...

...Tán elmossa képem az idő?... (Hogy szánnálak nélkülem téged!)

De csak egy szót kell majd szólnom, hogy szivemre ösmerjen szived

És visszajöjj akárhonnan Solweigod esti dalára!

- Mint pecsétet tettem szivedre magam, mint bélyeget a te karodba,

Mert erős a szeretet, mint a halál, kemény, mint a koporsó

Az igazi szeretet!

 

1914



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://www.epa.hu/00000/00022

Pljuštavo neprekidno pismo (Croatian)

(…I sve je lepši, čišći, bogatiji!

Snažno izvire moje poštenje;

I svet je pošten, jednostavan, čist

Kao nas dva!...

Iz drage, loše pesme jednog ne-pesnika.)

 

Što vas  je mnogo!...

Milijuni malih vojnika gazi

kroz krvavu maglu, močvaru smrzlu, zadimljenim ranjenim drumom,

(iz slijepih dolina s krajeva vjetrušina već zapuhuje led).

Tup im je ritmički korak, jednolični sivi šinjeli!

Ujednačenost života! Praška korova množine – pojedinac,

član skupine nesvjesne upitati ne smije: kamo?

Tek idu, premda ne shvaćaju što im je valjuka – kakav bijes,

da ognjišta, radionice napustivši svoje, domaće navike, brige,

prolaze kroz srušena sela, krvavu maglu, močvaru smrzlu –

i kad im zapovijed viknu, ubijaju s užasnim gnjevom…

Jer u drugoj odori drugačiji susjed to isto sa njima čini,

hoće da granicu probije i zemlju nazove „svojom”.

(A zemlja pripada tek onom koji je kopa i život u nju zakopa.)

… Ne shvaćaju… Tko htjede to? Odakle taj kusasti nalog

da čovjek čovjeka vreba ispod zemlje ko razumna zvijer?

(Kako je sad zvjeradi dobro. Ne moraju nositi pušku

i zimski spavaju san uz ženku sred brloga tiha.)

… Ne shvaćaju… Odmarajuć se u vatru zure i smiju se kako su jednakii

sad blatnjavi, učljivi, prozebli u braću pretopljeni ovako zajedno,

a ima ih koji čak i na knjige misle i na lijepu staru glazbu,

ali se i redov „ukoči u sebi” i vampire sanja pri vatri

i misli na dobru ženinu riječ, na toplu žensku ruku.

Raspravljaju: kada će prestati to žuljevito bolesno vrijeme?

Kako će nastaviti svaki tad život svoj što ga iz detinjstva nosi,

a sad kao dijete poslušno sklopljnih očiju duše juri naprijed.

Predaje se sav – najbolje je to – i pokušava se radovati životu,

zatvara srce pred samilošću, jedina mu je briga: „Danas sam još živ!”

Ne oplakujuć ukopava druga: „Ovaj se jadnik ohladio danas, ne ja!”

… Jao, u milijunu zajedničkih bijeda, ljubavi, vidi i tvoju.

 

I što nas je mnogo.

Milijuni sićušnih žena

kod kuća plaču za drugom, užasnuto mjere vrijeme,

pišu pisma ohrabrenja i suzama zamućuju slova.

Izviruju poštara… Joj, živi li još ruka što mi to napisa?

Za stolom im jedno mjesto prazno, u grlu im toplo zapinje jelo.

Gorko u svoj udovički liježu krevet. Na čemu li spava moj drug?

Pa molitve šapću i snuju: o, kako će mu prostrti stol,

kao će ga rješavati briga, tražiti da mu ugode u svemu,

nikad prigovoriti neće, popustiti na svaku mu riječ,

oko njega hodati na vrhovima prstiju da u miru izliječi srce

i pomoći mu da zaboravi mnoga užasna priviđenja.

„Vrati ga, Bože! Tek njega! Bude li bolestan, izliječit ću ga,

samo neka dođe, makar i sakat… do smrti ću mu razvedriti život,

makar iznakažen… u svom će ogledalu – u mom srcu – vidjeti sebe

promijenjena i ja ću ga vratiti u njegov bivši lik!

Moj život malen bit će mu dar kog njemu posvećujem rado!

– Kako ćemo dobri od sada biti: jednostavni, podnošljivi, tihi…

Tko das se o kamičak spotakne kad ispod srušenih stijena izašao je živ?”

– Tako sad govore sve žene što nestrpljivo mjere vrijeme,

da zdrava izdrže razuma sve to, u radu za druge se lome

i drugima povezuju rane – možda to ipak, ipak vidi Bog…

(Ako se sramežljivo ne skriva sad za široki nebeski zastor.)

… Joj, međ patnjama milijuna žena ne propznaješ svoje žene jad…

 

A ipak… samo ti i ja!

Dovikujem sad tebi kroz ovu surovu noć

da osim nas i nema drugih, a osim tog ni mi nemamo drugo!

I ako prestanemo biti – s našim će očima malim cijeli zažmiriti svijet.

Sjećaš se?… Ovoga ljeta nad kamenjem foruma drevnog

prema kupalištu antičkih djevica dozivasmo se po imenu mi,

tad mi u podnožju krasnog brijega reče: „Tu ratovahu nekad!”

… Da li već tad sanjasmo pomor? tako smo čudnovati bili. Bili samo mi.

… Druže moj! Harmonijo! Prva i sretna ljubavi moja!

Drugarica ti ja! Tvoja harmonija! I prva sretna ti ljubav!

Zaneseno se grljasmo sretni: „Besmrtni zagrljaj!”

Čuj, moj živote! Taj današnji orkan u nama se ne zbiva,

tek pao je međ nas, slučajno pao, on smisla nema ni uzroka u nama,

mi jedno smo za drugo: čestitost, shvaćanje, život.

– Mi smo pokušali, i dobro nam je na svijetu, makar gdje,

i gdje smo god upalili luč, oko nas se oglasio mir…

… Sjećaš li se još balkona što je u crni maslinik gledao?

(Kamena fontana lijepog brdskog gradića žuborila u mjesečini pod nama.)

„Sada sam sretna!” – rekoh ti tamo, ti znaš: to prvi put šapnuh.

Pokrio si me nježno, jer iznenada hladan zapirio je vjetrić;

a ujutro stigla je vijest: odlaziš, svijet se lomi,

lavina se ruši, orkan već zabruja, život je u delirij pao.

(Čuj, neka ostane međ nama tajna, reći ću ti zašto se to zbilo,

zato, jer sam u životu jednom i ja rekla: „Sada sam sretna!”)

A gospodnja je obijest vječna: ti, ja i mi bili smo zaista jedno,

pa ni Bog koji nas stvori, sad ne može stvoriti drugo.

 

Ti si daleko – ovde sam ja.

Sad u isto gledamo Mjesec i jedno na drugom počivaju nam srca,

makar nam nijedan tren sličan nije, makar tjednima zalud čekam pismo,

makar što blato i krv gaziš sada i u zimskom bivaku drijemaš,

makar što ja plačuć tu pišem, uz mene prazan tuguje tvoj krevet.

 

Što s nama može se zbiti?...

Zar da te ubiju? (O, grčevito sputavam svoju ljubav što bdije,

znam, u trenu kad tvoje klone, moje bi našlo te srce!)

Odavna mi smo jedno – i dalje isti nam je put…

Možda će vrijeme isprati moj lik? (Kako bih žalila tebe bez svog lika!)

Al samo riječ trebam reći da tvoje prepozna me srce

i da se ma odakle vratiš noćnoj pjesmi tvoje Solvejg!

– Ko pečat utisnuh se u svoje srce, ko biljeg na dlan,

jer naša je ljubav snažna kao smrt, tvrda kao grob –

prava ljubav.



Uploaded byFehér Illés
Source of the quotationhttp://feherilles.blogspot.com

minimap