Alig sem ismertelek.
Ötletszerűen vetődtem be azon a fagyos estén
az EinSteinbe. Furakodtam, illesztgettem a fejem
más fejek közé, hogy a tiédet lássam.
A fülemig csupán töredékek
jutottak el, bár tudtam: mondatokéi.
Legalább a szememnek, gondoltam, valami jusson.
Később egy kerek
asztal körül ültünk, két úrral beszélgettél,
és sört ittál kísérőül, talán kornnal, én figyeltelek,
közben bemutatkoztam, beszélgettem
– már a magam angol-német pidginjén
(nagynéha ritka vagy eltalált szavak
mazsolái – hja, az a sok olvasás! –
a silány szintaxis keletlen tésztájában).
De azért beszélgettem, elszántan, idegesen,
egyik vodka a másik után. Vajon te szeretsz inni,
töprengtem, nem látszott rajtad,
igaz, nem mindig látszik az emberen. Nézegettelek.
És egy mondatod forgott a fejemben
még hazaúton a taxiban is, amit az ismerősök rendeltek
nekem, ügyefogyott kinnszülöttnek
első itteni napjaim egyikén. Egy mondatod, még
odafenn is, amikor kibámultam a homloknyomaimat
viselő ablakon. Valami olyasmit mondtál (még az előadóteremben),
hogy te csak írói munkád (ezen a „csak”-on is eltűnődtem)
háborítatlan folytathatása végett
folyamodtál útiokmányokért, nem tartod magad –
minek is? A „Dissident” szót használtad.
Ez magyarul… Magyarul? Mondjuk egy létezett-szocialista nyelven
egy időben az állampolgári kötelék alantas indítékú,
illegális úton (teszem: rókacsapáson, bivalygázlón át)
történő elhagyását jelentette.
Így nem érthetted. A mondott jelentés a te nyelvedben
nem is létezik, és útleveled érvényes volt.
Te annak rendje és módja szerint
(mert ott annak ez a rendje és módja)
áttelepültél, de „nem azért, mert…” na jól van, hagyjuk
a politikai „szemantikát”. Tudjuk, miről van szó.
De hogy fel kellett – s fel kellett – hogy merüljön,
hogy ezért vagy azért, pláne, hogy nem azért, hanem csak…
Méghogy mi áttelepülünk, kivándorlunk!
Micsoda félrevezető igekötők!
Állhatatosan rójuk
a magyarázkodás Möbius-szalagját.
Hol annyi szabadság, vagy legalább gőg,
hogy egyszerűen azt mondjuk:
„Ott voltam, most itt vagyok. Kész.
Érjék be velem. Megmutatkozom.”
(És hol ennek a lehetősége?)
Még hogy minek nem tartom magam! Hisz annyi mindennek
nem tartom magam – s még ez is
csak rám tartozik.
Fogalmazgattam,
hogyan mondanám el ezeket
neked, ha (valószínűnek tetszett)
alkalom adódik.
Nem adódik. Nézem a telefont.
Néhány nappal később a brilliánsan szerkesztett,
kellemes tapintású papírra nyomott magazin Register rovatából
kivágok félhasábnyit, hozzátűzöm két korábbi közleményhez.
Kiveszem a blokkfüzetből a jegyzeteket, amiket ehhez a
szöveghez készítettem. Mindez együtt egy dossziéba kerül,
ahogyan ez a szöveg is, ha elkészült.
És várom, küldjék már a verseidet, hogy fordíthassam.
Ez az, aminek értelme látszik lenni.
