Gergely Ágnes: Terza volta (Harmadszor in Italian)

P. Z.-nak

Hét esztendeig függtem, mint egy megbűvölt bogár,
mondataid ökörnyálán,
és szívtam a bodza, a jázmin, a páfrány
másoktól ismert jószagát.
Olykor azt hittem: én vagyok a jázmin.

Hét esztendeig voltam jázmin, tiszafa;
egy képzelt patakpart felett
eresztettem léggyökeret
s azt hittem, erős a gyökér,
azt hittem, hogy a földig ér.

Hét esztendeig volt erős gyökerem,
nem-vándorló, röghözkötött, onnan nyújtózkodó
kis lélek-dzsungel, kuszaságában is idetartozó,
szélben is moccanatlan.

Hét esztendeig hozott híreket a szél
rokonokról, pusztán, szőlőhegyek között,
dombhajlatokban lassan munkálkodó,
sípfaragó, nyájterelő, üllőre verő
csontok mozdulatáról,

hét esztendeig enyém volt az a két karral átfogható
kicsi távol, és nemcsak statisztikai adat
volt, hogy itt születtem, de jóvoltodból
valóság,

hét esztendeig valóság volt, hogy nem kell fizetnem,
amiért puszta létemmel megfizettem,
és tudtam: nincs többé az a hatóság,
mely kidobhasson,
ettől a földtől megint elvitasson.

Most merre vagy? Hét esztendő után
sehol se lellek – szavaid itt-ott megcsillanva úsznak
őszből tavaszba
s te már nem váltod őket igazra,
csak a föld az, ami a helyén maradt.

Csak ez a föld, meg én. S mostmár tudom
hét esztendő után,
hogy csontommal harmadszor végképp elnyerem –
de köszönöm,
hogy előbb te adtad nekem e földet.

Áldó négy ujjam ott tartom fölötted
mikor átbuksz a kocsmaküszöbön.

 
1962

a  P. Z.

Per sette anni fui soggiogata dalle tue frasi,
come un insetto incantato,
respiravo i profumi buoni, dagli altri ben conosciuti,
di sambuco, gelsomino e felce.
A volte credevo di essere un gelsomino.

Per sette anni ero stata gelsomino, tasso;
avevo messo radice aereo
sopra un ruscello immaginario,
e la credevo una radice forte,
credevo, che toccasse la terra.

Per sette anni avevo avuto una radice forte,
stanziale, legata alla terra, piccola anima - giungla,
che di là s’estende e ne fa parte anche nella
sua confusione, anche nel vento immobile.

Per sette anni, il vento mi portò le novità,
dai famigliari, tra vigneti, attraverso la pusta,
e di coloro che sui pendii lavorano con le braccia,
l’intagliatore di pifferi, il conduttore del gregge
e il fabbro ferraio.

Per sette anni, questo piccolo tratto, che potevo
racchiudere tra le due braccia, era mio, e non era
solo un dato statistico che sono nata qui, ma grazie
alla tua bontà, la realtà,

per sette anni fu realtà, che non dovevo pagare,
per quel’ che avevo pagato con la mia essistenza,
e sapevo: non v’è più nessuna autorità
che possa buttarmi fuori,
per privarmi di questa terra.

Dove ti trovi adesso? Dopo sette anni non ti trovo
da nessuna parte – le tue parole, qua e la, nuotano
balenando di primavera in autunno,
e tu ormai non puoi renderle vere,
è solo la terra, quel che rimase al suo posto.

Solo questa terra ed io. E dopo sette anni
oramai lo so, che con le mie ossa,
per la terza volta l’otterrò, per sempre –
ma ti ringrazio,
per avermela data tu per primo, questa terra.

Terrò le mie quattro dita bendicenti su di te,
quando cadrai attraverso la soglia della taverna.

 
1962