Győrffy Ákos : A völgy emlékei
A völgy emlékei (Hungarian)Valahol itt készülhetett az a fotó hetven évvel ezelőtt, nagyanyám még egészen fiatal, húsz se lehet, két másik lány mellette, napszámosok a szigetről, akik egyszer a forrásnál látták az az ördögöt, ott ivott az ördög a Király-kútból,
szedik a málnát a fotón, egy felhő pereme még, egy hetvenéves felhő, ami látszik, és valami a hegyből is mögöttük, nagyjából az a rész, ahol most épp rákezd egy kakukk,
akkor még az ismeretlen katona sírja sem volt meg, ahol a biciklit hagytam, nem volt még ott az a sír, valószínűleg német katonáé lehet, errefelé vonultak vissza, fölfelé a völgyben,
a háború után tele volt az erdő mindenféle eldobált felszereléssel és mindenféle oszlásnak indult, szétszóródott testrésszel,
nagybátyám gyerekkorában hazavitt innen egy pár katonai csizmát, és csak otthon vette észre nagyanyám, hogy a csizmákban, pont addig, ameddig a csizmaszár ért, benne voltak a rothadó lábszárak is,
és egy halántéknál átlőtt sisak, amit hazahozott, gyerekkoromban még megvolt, aztán egy lomtalanításnál eltűnt, szépen látszott a golyó bemeneti és távozási helye, ahol távozott, mint egy virág szirmai, olyan szabályosan nyílt szét az acéllemez,
és a gyümölcsösök, az elvadult gyümölcsösök, kúszónövények fojtják meg az amúgy is félholt fákat, tavasszal látni csak, fentről, a fennsíkról, amibe a völgy felső vége torkollik, virágzáskor az évről évre halványabb, szabályos, hófehér téglalapokat, a hajdani gyümölcsösök lassan szétbomló rendszerét, de ebbe a hófehér szabályosságba egyre több zöld folt kerül, ahogy a területet visszaveszi az erdő,
nem tudok mást, csak mozdulatlanul nézni, hogy mi történik, lassú és megy valami felé,
inkább érezni lehet, hogy megy, ők érezték-e, ebből a forrásból ivott a nagyapám, a nagyanyám, anyám kislánykorában, most meg én, egyre kevesebb benne a víz, és nem is lehetne már inni belőle, mert szennyezett, ahogy a környék szinte összes forrása rég szennyezett már, alig folyik a csőből, és állott szaga van,
1885 van belevésve a cső fölötti kőlapba, anyai dédszüleim gótbetűs imakönyvében láttam hasonló számokat, ilyen írás nincs már, így ma nem ír senki,
nézem magam a forrás vizében, nézem azt a lebegő arcot odalent, nézem az utat, ahol reggelenként mentek fölfelé, vállukon kapával, hátikosárban a kenyér, a szalonna, demizsonban nagyapám bora, a mézesfehér,
valaminek itt kellett maradnia belőlük, a völgy emlékeiben kéne kutatni utánuk, hogy lehetne szóra bírni a völgyet, a forrást, a forrás vizéből hová tűnt az arcuk, ha nem látom az arcom a vízben, hová lesz,
kikoptatta a forrás medencéjét a víz, legömbölyítette a széleit, mint nagyanyám rózsafüzére, tökéletesre kopott,
az ördög visszatér-e egyszer a forráshoz, az ördög talán most is itt van, ő tette ihatatlanná a forrásokat,
mosolyognak hárman, a három fiatal lány a képen, fölöttük, a felhő előterében, először azt hittem, kosz, kapargattam, de nem jött le sehogy, aztán nagyítóval megnéztem, hogy mi az ott, az a fekete pont az égen, egy madár, talán egy egerészölyv lebeg egyhelyben a hetvenéves égen, és valaminek az árnyéka még a kép szélén, félig a málnabokrokon, egy alaktalan árnyék, amint elérni készül őket.
|