Déry Tibor: L'amore (Szerelem in Italian)
|
Szerelem (Hungarian)A cella ajtaja kinyílt, s a börtönőr bedobott valamit. – Fogja! – mondta. Egy zsák volt, rajta egy szám. A földre esett, épp a fogoly lába elé. B. felállt, mély lélegzetet vett, s a börtönőrre nézett. – A civil ruhája! – mondta ez. – Öltözzön át! Mindjárt meg fogják borotválni. A hét évvel ezelőtt levetett ruhája volt a zsákban, a cipője. A ruha olyan gyűrött, hogy egy tenyérnyi sima hely sem maradt rajta, a cipő penészes. Széthajtogatta az inget, az is penészes volt. Mire elkészült az öltözködéssel, a rab borbély bejött, s megborotválta. Egy óra múlva a kis fogháziroda elé vitték. A folyosón már nyolc-tíz civil ruhába visszaöltözött rab várakozott, mégis elsőnek őt hívták be, alighogy az iroda ajtaja elé ért. Az íróasztalnál egy őrmester ült, mellette egy másik állt, előttük lassú léptekkel egy százados ide-oda sétált a szűk helyiségben. – Jöjjön ide! – mondta az íróasztalnál ülő őrmester. – Neve?… Anyja neve?… Hová távozik?… – Nem tudom – mondta B. – Hogyhogy? – kérdezte az őrmester. – Nem tudja, hogy hová távozik? – Nem – mondta B. – Nem tudom, hogy hová visznek. Az őrmester rosszkedvű tekintetet vetett rá. – Nem viszik magát sehova – mondta mogorván. Mehet haza ebédelni a feleségéhez. Éjjel már használhatja a szerszámát is. Megértette? A fogoly nem felelt. – Tehát hova távozik? – kérdezte az őrmester. – Szilfa utca 17. – Budapest, hányadik kerület? – Második – mondta B. – Miért engednek ki? – Mit kérdez annyit? – morogta az őrmester. – Kiengedik, kész. Örüljön, hogy megszabadul tőlünk. A szomszéd szobából kihozták az értéktárgyait, egy nikkel karórát, egy töltőtollat s egy kopott, zöldesfekete pénztárcát, melyet még apjától örökölt. A tárca üres volt. – Ezt írja alá! – mondta az őrmester. Nyugtavolt a nikkel karóráról, a töltőtollról, a tárcáról. – Ezt is! Ez is nyugta volt, száznegyvenhat forint munkabérről: A pénzt leszámolták eléje az asztalra. – Tegye el! – mondta az őrmester. B. újra kivette zsebéből a pénztárcát, s a bankjegyeket az ezüsttel együtt betömte egyik rekeszébe. A tárca is penészszagú volt. Utolsónak a szabadulólevelét adták át. A Letartóztatás oka kezdetű pontozott sor üresen maradt. A folyosón még körülbelül egy óráig ácsorgott, majd negyedmagával lekísérték a börtön főkapujáig. De még mielőtt a kapuhoz értek volna, egy utánuk futó őrmester megállította őket. Egy embert kiemelt a négyes csoportból, és két géppisztolyos őr között visszakísértetett a börtönépületbe. Az embernek a frissen borotvált arca hirtelen elsárgult, mintha epeömlést kapott volna, a szeme elkocsonyásodott. Hárman tovább mentek a kapuig. – Ott a villamos, szálljon fel! – mondta B.-nek az őr, miután átvizsgálta, majd visszaadta kezébe a szabadulólevelet. B. állt s maga elé nézett, a földre. – Mire vár? – kérdezte az őrmester. B. tovább állt, a földet nézte. – Menjen már a fenébe! – mondta az őr. – Mire vár? – Megyek – mondta B. – Szóval mehetek? Az őr nem felelt. B. zsebre tette a szabadulólevelet, s kiment a kapun. Néhány lépés után hátra akart volna nézni, de erőt vett magán, s továbbment. Figyelt, nem hallott lépteket maga mögött. Úgy gondolta, ha eléri a villamost anélkül, hogy egy kéz nehezednék hátulról a vállára, vagy ugyancsak hátulról a nevén szólítanák, akkor feltehetően végképp elengedték. Végképp? Amikor a villamosmegállóhoz ért, hirtelen hátrafordult: senki sem jött mögötte. Nadrágzsebébe nyúlt, de nem volt zsebkendője, mellyel megtörülhette volna a homlokára kicsapott verejtéket. Fellépett az épp eléje csikorgó villamosra. A pótkocsiról ugyanakkor egy börtönőr szállt le, s az első kocsi mellett elhaladva egész ragyás arcával s apró szemeivel hosszan, kihívóan szemügyre vette B.-t. Ez nem köszönt neki. A villamos elindult. Ebben a percben – attól a pillanattöredéktől kezdve, hogy nem köszönt a börtönőrnek, s a villamos elindult –, abban a percben megszólalt körülötte a világ. Olyasféle érzés volt, mint mikor moziban géphiba miatt egy ideje hang nélkül pergett a film, s egyszerre, egy mondat, egy szó közepén visszatér a hang a színészek üresen tátongó szájába, s a süketnéma terem, melyben mintha a közönség is elvesztette volna harmadik kiterjedését, hirtelen milszekundumos indítással a mennyezetig megtelik hangos zenével, énekkel, párbeszédekkel. Körös-körül minden szín robbanni kezdett. A szemben érkező villamos olyan sárga volt, mint amilyen sárgát még életében nem látott, s olyan gyorsam zúgott el egy rikító, szürke egyemeletes ház előtt, hogy B. attól tartott, nem bírják többé megállítani. Az utca túlsó oldalán két pipacspíros ló vágtatott egy üres társzekér előtt, melynek andalító zörgése megrezegtette az égen úszó tündéri bárányfelhőket. Egy üvegzöld kertecske hullámzott el hátrafelé, két lángoló üveggömbbel s mögöttük egy nyitott konyhaablakkal. A járdán sok millió ember sétált, mind civil ruhában, egyik szebb mint a másik, s mind különbözött egymástól. Köztük sok volt meglepően alacsony termetű. Egyik-másik a járókelőknek csak a térdükig ért, sokat karon kellett vinni. S a nők! […] – Szeretsz? – kérdezte B.
|
L'amore (Italian)La porta della cella si aprì, il custode getto qualcosa dentro.
Era un sacco, con un numero sopra. Cadde sulla terra, proprio ai piedi del carcerato. B. si alzò, prese un sospiro profondo e guardò il custode.
Nel sacco c'erano i suoi vestiti e le scarpe , tolte sette anni fa. Il vestito talmente maltrattato, senza un palmo di stoffa liscia, le scarpe ammuffite. Dispiego la camicia, anche quella era ammuffita. Finì giusto a vestirsi quando entrò il barbiere prigioniero e gli fece la barba. Un ora dopo lo portarono davanti al piccolo ufficio del carcere. Nel corridoio sostavano già otto – dieci carcerati vestiti in abiti civili, eppure appena giunto davanti la porta dell'ufficio chiamarono per primo proprio lui. Un sergente stava seduto davanti la scrivania, vicino a lui, un altro stava in piedi, davanti a loro, nel locale stretto, un capitano passeggiava con passi lenti su e giù.
Il sergente gettò un occhiata di disappunto. - Non la porteranno da nessuna parte. - disse burbero. Può andare a pranzo da sua moglie. Stanotte può adoperare perfino il suo arnese. Ha capito? Il carcerato non rispose.
Lo lasciano andare e basta. Dovrebbe essere contento che si libera di noi. Dalla stanza vicina portarono i suoi oggetti personali, un orologio di nickel, una penna stilografica e un portafogli consunto, color nero verdastro, che aveva ereditato da suo padre. Il portafogli era vuoto.
Era la ricevuta del orologio, della penna e del portafogli.
Anche questa era una ricevuta, della sua paga, centoquarantasei fiorini: i soldi li contarono sul tavolo, lì davanti a lui.
B. tirò fuori di nuovo il portafogli e caccio tutte le banconote e le monete in uno dei taschini. Anche il portafogli sapeva di muffa. Per l'ultimo gli diedero il foglio di scarcerazione. La riga destinata al motivo dell'arresto era rimasta vuota. Per un'altra ora bighellonò nel corridoio, poi con altri tre lo accompagnarono fino al portone principale del carcere. Ma prima di arrivarci al portone, li rincorse un sergente e li fermo. Blocco uno dei quattro e tra due carcerieri armati lo fece scortare indietro nel edificio. Il viso del uomo, rasato di fresco, divenne giallo, come chi ha un travaso di bile in corso, gli occhi divennero velati. In tre proseguirono fino al portone.
B. continuò a guardare davanti a sé per terra.
Il carceriere non rispose. B. mise in tasca il foglio della scarcerazione ed uscì. Dopo qualche passo ebbe la tentazione di guardare indietro, ma si fece forza e proseguì. Stette con le orecchie tese, non sentì dei passi dietro a sé. Pensò, se ce la faccio a raggiungere il tram senza che nessuna mano mi si posi sulle spalle o che qualcuno dal dietro mi chiami per nome, allora probabilmente mi avranno lasciato andare definitivamente. Definitivamente? Raggiunto la fermata del tram si voltò all'improvviso: dietro di lui non c'era nessuno. Infilò la mano nella tasca dei pantaloni, ma non trovò nessun fazzoletto per asciugarsi il sudore della fronte. Salì sul tram sferragliante. Nello stesso momento dalla seconda carrozza scese un carceriere e passando accanto la prima, lo squadrò provocatoriamente e a lungo con i suoi occhi minuscoli e il viso butterato. B. non lo salutò. Il tram partì. In questo momento – nella frazione dell'istante che non salutò il carceriere e che il tram partì – in questo momento, intorno a lui si ridestò il mondo. Era una sensazione, come al cinema, quando per un guasto al motore, per un tempo il film viene proiettato senza voce e all'improvviso nel mezzo di una frase, una parola, torna la voce nelle bocche boccheggianti a vuoto, e la sala muta, in cui come se anche i spettatori avessero perso la terza dimensione, all'improvviso, regolato al millesimo di secondo, si riempe fino al soffitto di musica, di canti e dialoghi. Tutt'intorno scoppiarono i colori. Il tram che veniva incontro era cosi giallo, che gli parve di non aver mai visto un giallo cosi, e sfrecciò via cosi veloce davanti a una casa di un colore grigio vistoso, che B. temette che non si sarebbe fermato mai più. Sul altro lato della strada due cavalli color porpora galoppavano, trainando una carrozza vuota, a cui suono melodioso fece vibrare le nuvole, che sfilavano nel cielo. Un giardinetto color verde bottiglia ondeggiò all'indietro con due sfere in fiamme e con una finestra spalancata appresso. Sui marciapiedi passeggiavano svariati milioni di uomini vestiti in abiti civili, uno più bello dell'altro, tra di loro tutti diversi. Tra di loro c'erano molti particolarmente bassi. Ad alcuni passanti arrivavano giusto fino al ginocchio, altri dovevano essere portati in braccio. E le donne! - - - - - - - - - - - -
La donna piangeva stringendo a sé il piede dell'uomo. B. le accarezzava la testa di nuovo.
La donna si alzò.
Quando tornò, B. stava alla finestra con la schiena rivolta verso la stanza. La schiena le sembrò più stretta e incurvata. B. non si voltò. La donna per un istante rimase ferma nel vano della porta.
La donna corse da lui, lo abbracciò, gli si aderì con tutto il corpo: - Tesoro mio – sussurrò.
B. si girò, abbracciò la donna, osservò il suo viso con attenzione. Nella luce crepuscolare che filtro attraverso la finestra, notò con sollievo, che anche lei si era invecchiata, sebbene fosse più bella di come l'avesse evocata, giorno dopo giorno, per sette anni. La donna teneva gli occhi chiusi, la bocca semiaperta, attraverso i denti luccicanti l'alito bollente raggiunse la bocca di B. Sotto le ciglia fitte, rinchiusi sulla pelle pallida, cupo e umido brillavano i suoi occhi. Era la devozione in persona. B. le baciò gli occhi, poi l'allontanò delicatamente da sé.
La donna lo abbracciò al collo. - Ti laverò. - disse.
Si spogliò. La donna preparò il letto, fece coricare il corpo nudo del marito sul lenzuolo. In un catino di latta portò dell'acqua calda, del sapone e due asciugamani. Ne piegò uno, lo immerse nell'acqua e lo insaponò. Lavò tutto il corpo dell'uomo dalla testa ai piedi. Cambiò l'acqua due volte. Ogni tanto, la mano di B. ebbe ancora qualche tremito, ma il suo viso si era ormai rilassato.
|