Juhász Gyula: Anna l'eterna (Anna örök in Italian)

Az évek jöttek, mentek, elmaradtál
Emlékeimből lassan, elfakult
Arcképed a szívemben, elmosódott
A vállaidnak íve, elsuhant
A hangod és én nem mentem utánad
Az élet egyre mélyebb erdejében.
Ma már nyugodtan ejtem a neved ki,
Ma már nem reszketek tekintetedre,
Ma már tudom, hogy egy voltál a sokból,
Hogy ifjúság bolondság, ó de mégis
Ne hidd szívem, hogy ez hiába volt
És hogy egészen elmúlt, ó ne hidd!
Mert benne élsz te minden félrecsúszott
Nyakkendőmben és elvétett szavamban
És minden eltévesztett köszönésben
És minden összetépett levelemben
És egész elhibázott életemben
Élsz és uralkodol örökkön, Amen

Gli anni son passati, dai miei ricordi
Pian piano sei svanita, nel mio cuore
Il tuo ritratto s’è sbiadito, si è appannata
La sinuosità delle tue spalle, è affievolita
La tua voce, ed io non ti ho seguito
Nella sempre più fitta foresta della vita.
Ti nomino, ormai, tranquillamente,
Al sguardo tuo, ormai, non tremo più,
Oggi lo so, che eri una delle tante,
Che la gioventù è avventatezza, eppure,
Non credere tesoro, che è stato tutto inutile,
Che è passato del tutto, oh non credere!
Perché tu vivi in ogni mia cravatta legata
Male, in ogni parola mia fallace,
In ogni saluto mio sbagliato
In tutte le mie lettere strappate
In tutta la mia vita mancata
Vivi e domini per sempre, Amen