Piros-fekete glóriával
Feje körül, beevezett
Lelkembe újból az az asszony,
Akit én Lédának nevezek.
Holt-tengerét az ifjúságnak
Halk evezéssel szabja át
Két szép, fehér, meleg asszony-kar,
Két áldott, szent evező-lapát.
Sugarak cécóznak fölöttünk
S az élet nagy ünnepet ül
S holt-tengeren szomorú csolnak
Sötétlik, siklik és repül.
Béke és halálos öregség
A csolnakon és lelkemen.
Holt-tenger a lelkem s az álmom,
De e csolnakot nem engedem.
Virágosan is erre járt volt
Kormányozó, bús asszonya.
Akkor még vidám volt a tenger
S halál nem sírt mélyéből soha.
Piros-fekete glóriával
Evezz, evezz csak csöndesen.
Én tudom, hogy lelkembe sülyedsz
S ott halsz meg majd, én szerelmesem.[1]
[1] Első megjelenés: AHét 1907. november 17. XVIII. évf. 46/923. sz. 761. – Ady Endre – Kötetben: VA1 (1908) (A Léda arany-szobra ciklus) 139–40.; VA2 (1910) 79.; VA3 (1910) 79.; VA4 (1918) 79.; VA5 (1919) 103. – Gyűjteményes kötetben először: AEöv-1 [1930] 74.
