Bezruč, Petr: A bányász (Horník Magyar nyelven)

Já kopu, já pod zemí kopu,

já balvany jak hada kůže se jiskřící kopu,

pod Polskou Ostravou kopu.

Kahan mi zhasíná, do čela padly

zcuchané vlasy a slepené potem,

octem a žlučí se zalévá oko,

ze žil a z temena lebky se kouří,

zpod nehtů červená lije se krev,

já kopu, já pod zemí kopu.

Široké kladivo do štoly vrážím,

na Salmovci kopu,

já v Rychvaldě kopu a v Pětvaldě kopu.

Při Godule má žena mrzne a vzdychá,

na klíně hladová robata pláčou,

já kopu, já pod zemí kopu.

Srší to ze štoly, srší to z očí,

já v Dombrové kopu, v Orlové kopu,

na Porembě kopu a pod Lazy kopu.

Nade mnou nad hlavou kopyta duní,

grof jede dědinou, komtesa ručkou

pohání koně a směje se růžovou tváří..

Já kopu, já motyku zdvíhám,

má žena zsinalá do zámku jde,

chleba chce, v prsou kdy vyschlo jí mléko.

Dobrého srdce je pán,

z žultého kamene je jeho zámek,

pod zámkem hučí a láme se Ostravice.

Před branou černé dvě suky se mračí.

Na co šla do zámku prosit a žebrat?

Roste rež na poli panském pro horníka robu?

Já v Hrušově kopu a v Michalkovicích.

Co bude z mých synků, co bude z mých děvuch,

až mne ráz ze štoly vytáhnou mrtva?

Můj synek dál bude kopat a kopat,

na Karviné kopat,

a děvuchy - co bývá z hornických děvuch?

Což kdybych tak jednou prokletým kahanem

do štoly mrštil,

sehnutou do výše narovnal šíji,

levici zaťal a vykročil přímo,

půlkruhem od země k obloze vzhůru

kladivo zdvihl a jiskřící oči

tam pod božím sluncem?

Én ások, én a föld alatt ások,

mint kigyó szikrázó bőrét, bálványokat fejtek, ások,

lengyel Ostrava alatt ások.

Mécsem kialvóban, homlokomba hullt

izzadságtól csomós, megkuszált hajam,

szemem elönti ecet és epe,

erem s koponyám teteje füstölög,

körmöm alól piros vér csereg,

én ások, én a föld alatt ások.

Széles csákányom az érbe vágom,

ások a Salmovkán,

én Rychvaldban ások és Pjetvaldban ások.

Az asszony Godula mellett fázik és jajgat,

éhes gyermekek sírnak ölében,

én ások, én a föld alatt ások.

Szikrázik az ér, szikrázik a szem,

én Dombrován ások, én Orlován ások,

Porembán ások és Lazy alatt ások.

Fejem fölött lovak patája dübörög,

a gróf jár a falun, kezével hajtja

a lovat a grófné, rózsálló arca nevet.

Én ások, emelem a csákányt,

az asszony sápadtan a kastélyba megy,

kenyeret akar, emlejéből kiszáradt a tej.

Az úr jószívű,

a kastély sárga kő,

a kastély alatt az Ostravica megtörik dörögve.

A kapuban két fekete nőstényeb morog.

Miért ment a kastélyba kérni, kunyorálni?

Terem-e rozs úr mezején bányász gyermekének?

Én Hrušovban ások és Michálkovicében.

Mi lesz fiaimból, mi lesz lányaimból,

ha holtan hoznak majd a föld alól?

Fiam tovább fog ásni és ásni,

Karvinban ásni

s a lányom - mi a bányászlányok sorsa?

Hát ha egyszer belevágnám mécsem az aknába,

kiegyenesítném görnyedő nyakam,

összeszorítnám balkaromat s kilépve egyenest,

félkörben a földtől az égig

fölemelném csákányom

és szikrázó szemem

ott az isteni nap alatt?