Cendrars, Blaise: A transzszibériai expressz és a franciaországi kis Johanna prózája (Prose du Transsibérien et de la petite Jehanne de France Magyar nyelven)
Prose du Transsibérien et de la petite Jehanne de France (Francia)Dedicated to the musicians
En ce temps-là j’étais en mon adolescence J’avais à peine seize ans et je ne me souvenais déjà plus de mon enfance J’étais à 16.000 lieues du lieu de ma naissance J’étais à Moscou, dans la ville des mille et trois clochers et des sept gares Et je n’avais pas assez des sept gares et des mille et trois tours Car mon adolescence était si ardente et si folle Que mon cœur, tour à tour, brûlait comme le temple d’Éphèse ou comme la Place Rouge de Moscou Quand le soleil se couche. Et mes yeux éclairaient des voies anciennes. Et j’étais déjà si mauvais poète Que je ne savais pas aller jusqu’au bout.
Le Kremlin était comme un immense gâteau tartare Croustillé d’or, Avec les grandes amandes des cathédrales toutes blanches Et l’or mielleux des cloches… Un vieux moine me lisait la légende de Novgorode J’avais soif Et je déchiffrais des caractères cunéiformes Puis, tout à coup, les pigeons du Saint-Esprit s’envolaient sur la place Et mes mains s’envolaient aussi, avec des bruissements d’albatros Et ceci, c’était les dernières réminiscences du dernier jour Du tout dernier voyage Et de la mer.
Pourtant, j’étais fort mauvais poète. Je ne savais pas aller jusqu’au bout. J’avais faim Et tous les jours et toutes les femmes dans les cafés et tous les verres J’aurais voulu les boire et les casser Et toutes les vitrines et toutes les rues Et toutes les maisons et toutes les vies Et toutes les roues des fiacres qui tournaient en tourbillon sur les mauvais pavés J’aurais voulu les plonger dans une fournaise de glaives Et j’aurais voulu broyer tous les os Et arracher toutes les langues Et liquéfier tous ces grands corps étranges et nus sous les vêtements qui m’affolent… Je pressentais la venue du grand Christ rouge de la révolution russe… Et le soleil était une mauvaise plaie Qui s’ouvrait comme un brasier.
En ce temps-là j’étais en mon adolescence J’avais à peine seize ans et je ne me souvenais déjà plus de ma naissance J’étais à Moscou, où je voulais me nourrir de flammes Et je n’avais pas assez des tours et des gares que constellaient mes yeux
En Sibérie tonnait le canon, c’était la guerre La faim le froid la peste le choléra Et les eaux limoneuses de l’Amour charriaient des millions de charognes. Dans toutes les gares je voyais partir tous les derniers trains Personne ne pouvait plus partir car on ne délivrait plus de billets Et les soldats qui s’en allaient auraient bien voulu rester… Un vieux moine me chantait la légende de Novgorode.
Moi, le mauvais poète qui ne voulais aller nulle part, je pouvais aller partout Et aussi les marchands avaient encore assez d’argent Pour aller tenter faire fortune. Leur train partait tous les vendredis matin. On disait qu’il y avait beaucoup de morts. L’un emportait cent caisses de réveils et de coucous de la Forêt-Noire Un autre, des boîtes à chapeaux, des cylindres et un assortiment de tire-bouchons de Sheffield Un autre, des cercueils de Malmoë remplis de boîtes de conserve et de sardines à l’huile Puis il y avait beaucoup de femmes Des femmes, des entre-jambes à louer qui pouvaient aussi servir De cercueils Elles étaient toutes patentées On disait qu’il y avait beaucoup de morts là-bas Elles voyageaient à prix réduits Et avaient toutes un compte-courant à la banque.
Or, un vendredi matin, ce fut enfin mon tour On était en décembre Et je partis moi aussi pour accompagner le voyageur en bijouterie qui se rendait à Kharbine Nous avions deux coupés dans l’express et 34 coffres de joaillerie de Pforzheim De la camelote allemande “Made in Germany” Il m’avait habillé de neuf, et en montant dans le train j’avais perdu un bouton - Je m’en souviens, je m’en souviens, j’y ai souvent pensé depuis - Je couchais sur les coffres et j’étais tout heureux de pouvoir jouer avec le browning nickelé qu’il m’avait aussi donné
J’étais très heureux insouciant Je croyais jouer aux brigands Nous avions volé le trésor de Golconde Et nous allions, grâce au transsibérien, le cacher de l’autre côté du monde Je devais le défendre contre les voleurs de l’Oural qui avaient attaqué les saltimbanques de Jules Verne Contre les khoungouzes, les boxers de la Chine Et les enragés petits mongols du Grand-Lama Alibaba et les quarante voleurs Et les fidèles du terrible Vieux de la montagne Et surtout, contre les plus modernes Les rats d’hôtel Et les spécialistes des express internationaux.
Et pourtant, et pourtant J’étais triste comme un enfant. Les rythmes du train La “moëlle chemin-de-fer” des psychiatres américains Le bruit des portes des voix des essieux grinçant sur les rails congelés Le ferlin d’or de mon avenir Mon browning le piano et les jurons des joueurs de cartes dans le compartiment d’à côté L’épatante présence de Jeanne L’homme aux lunettes bleues qui se promenait nerveusement dans le couloir et qui me regardait en passant Froissis de femmes Et le sifflement de la vapeur Et le bruit éternel des roues en folie dans les ornières du ciel Les vitres sont givrées Pas de nature! Et derrière les plaines sibériennes, le ciel bas et les grandes ombres des Taciturnes qui montent et qui descendent
Je suis couché dans un plaid Bariolé Comme ma vie Et ma vie ne me tient pas plus chaud que ce châle Écossais Et l’Europe tout entière aperçue au coupe-vent d’un express à toute vapeur N’est pas plus riche que ma vie Ma pauvre vie Ce châle Effiloché sur des coffres remplis d’or Avec lesquels je roule Que je rêve Que je fume Et la seule flamme de l’univers Est une pauvre pensée…
Du fond de mon cœur des larmes me viennent Si je pense, Amour, à ma maîtresse; Elle n’est qu’une enfant, que je trouvai ainsi Pâle, immaculée, au fond d’un bordel.
Ce n’est qu’une enfant, blonde, rieuse et triste, Elle ne sourit pas et ne pleure jamais; Mais au fond de ses yeux, quand elle vous y laisse boire, Tremble un doux lys d’argent, la fleur du poète.
Elle est douce et muette, sans aucun reproche, Avec un long tressaillement à votre approche; Mais quand moi je lui viens, de-ci, de-là, de fête, Elle fait un pas, puis ferme les yeux – et fait un pas. Car elle est mon amour, et les autres femmes N’ont que des robes d’or sur de grands corps de flammes, Ma pauvre amie est si esseulée, Elle est toute nue, n’a pas de corps – elle est trop pauvre.
Elle n’est qu’une fleur candide, fluette, La fleur du poète, un pauvre lys d’argent, Tout froid, tout seul, et déjà si fané Que les larmes me viennent si je pense à son cœur.
Et cette nuit est pareille à cent mille autres quand un train file dans la nuit - Les comètes tombent - Et que l’homme et la femme, même jeunes, s’amusent à faire l’amour.
Le ciel est comme la tente déchirée d’un cirque pauvre dans un petit village de pêcheurs En Flandres Le soleil est un fumeux quinquet Et tout au haut d’un trapèze une femme fait la lune. La clarinette le piston une flûte aigre et un mauvais tambour Et voici mon berceau Mon berceau Il était toujours près du piano quand ma mère comme Madame Bovary jouait les sonates de Beethoven J’ai passé mon enfance dans les jardins suspendus de Babylone Et l’école buissonnière, dans les gares devant les trains en partance Maintenant, j’ai fait courir tous les trains derrière moi Bâle-Tombouctou J’ai aussi joué aux courses à Auteuil et à Longchamp Paris-New York Maintenant, j’ai fait courir tous les trains tout le long de ma vie Madrid-Stockholm Et j’ai perdu tous mes paris Il n’y a plus que la Patagonie, la Patagonie, qui convienne à mon immense tristesse, la Patagonie, et un voyage dans les mers du Sud Je suis en route J’ai toujours été en route Je suis en route avec la petite Jehanne de France.
Le train fait un saut périlleux et retombe sur toutes ses roues Le train retombe sur ses roues Le train retombe toujours sur toutes ses roues.
“Blaise, dis, sommes-nous bien loin de Montmartre?”
Nous sommes loin, Jeanne, tu roules depuis sept jours Tu es loin de Montmartre, de la Butte qui t’a nourrie, du Sacré-Cœur contre lequel tu t’es blottie Paris a disparu et son énorme flambée Il n’y a plus que les cendres continues La pluie qui tombe La tourbe qui se gonfle La Sibérie qui tourne Les lourdes nappes de neige qui remontent Et le grelot de la folie qui grelotte comme un dernier désir dans l’air bleui Le train palpite au cœur des horizons plombés Et ton chagrin ricane…
“Dis, Blaise, sommes-nous bien loin de Montmartre?”
Les inquiétudes Oublie les inquiétudes Toutes les gares lézardées obliques sur la route Les fils télégraphiques auxquels elles pendent Les poteaux grimaçants qui gesticulent et les étranglent Le monde s’étire s’allonge et se retire comme un accordéon qu’une main sadique tourmente Dans les déchirures du ciel, les locomotives en furie S’enfuient Et dans les trous, Les roues vertigineuses les bouches les voix Et les chiens du malheur qui aboient à nos trousses Les démons sont déchaînés Ferrailles Tout est un faux accord Le broun-roun-roun des roues Chocs Rebondissements Nous sommes un orage sous le crâne d’un sourd…
“Dis, Blaise, sommes-nous bien loin de Montmartre?”
Mais oui, tu m’énerves, tu le sais bien, nous sommes bien loin La folie surchauffée beugle dans la locomotive La peste le choléra se lèvent comme des braises ardentes sur notre route Nous disparaissons dans la guerre en plein dans un tunnel La faim, la putain, se cramponne aux nuages en débandade Et fiente des batailles en tas puants de morts Fais comme elle, fais ton métier…
“Dis, Blaise, sommes-nous bien loin de Montmartre?”
Oui, nous le sommes, nous le sommes Tous les boucs émissaires ont crevé dans ce désert Entends les sonnailles de ce troupeau galeux Tomsk Tchéliabinsk Kainsk Obi Taïchet Verkné Oudinsk Kourgane Samara Pensa-Touloune La mort en Mandchourie Est notre débarcadère est notre dernier repaire Ce voyage est terrible Hier matin Ivan Oulitch avait les cheveux blancs Et Kolia Nicolaï Ivanovitch se ronge les doigts depuis quinze jours… Fais comme elles la Mort la Famine fais ton métier Ça coûte cent sous, en transsibérien, ça coûte cent roubles Enfièvre les banquettes et rougeoie sous la table Le diable est au piano Ses doigts noueux excitent toutes les femmes La Nature Les Gouges Fais ton métier Jusqu’à Kharbine…
“Dis, Blaise, sommes-nous bien loin de Montmartre?”
Non mais… fiche-moi la paix… laisse-moi tranquille Tu as les hanches angulaires Ton ventre est aigre et tu as la chaude-pisse C’est tout ce que Paris a mis dans ton giron C’est aussi un peu d’âme… car tu es malheureuse J’ai pitié j’ai pitié viens vers moi sur mon cœur Les roues sont les moulins à vent du pays de Cocagne Et les moulins à vent sont les béquilles qu’un mendiant fait tournoyer Nous sommes les culs-de-jatte de l’espace Nous roulons sur nos quatre plaies On nous a rogné les ailes Les ailes de nos sept péchés Et tous les trains sont les bilboquets du diable Basse-cour Le monde moderne La vitesse n’y peut mais Le monde moderne Les lointains sont par trop loin Et au bout du voyage c’est terrible d’être un homme avec une femme…
“Blaise, dis, sommes-nous bien loin de Montmartre?”
J’ai pitié j’ai pitié viens vers moi je vais te conter une histoire Viens dans mon lit Viens sur mon cœur Je vais te conter une histoire… Oh viens! viens!
Aux Fidji règne l’éternel printemps La paresse L’amour pâme les couples dans l’herbe haute et la chaude syphilis rôde sous les bananiers Viens dans les îles perdues du Pacifique! Elles ont nom du Phénix, des Marquises Bornéo et Java Et Célèbes a la forme d’un chat.
Nous ne pouvons pas aller au Japon Viens au Mexique! Sur ses hauts plateaux les tulipiers fleurissent Les lianes tentaculaires sont la chevelure du soleil On dirait la palette et les pinceaux d’un peintre Des couleurs étourdissantes comme des gongs, Rousseau y a été Il y a ébloui sa vie C’est le pays des oiseaux L’oiseau du paradis, l’oiseau-lyre Le toucan, l’oiseau moqueur Et le colibri niche au cœur des lys noirs Viens! Nous nous aimerons dans les ruines majestueuses d’un temple aztèque Tu seras mon idole Une idole bariolée enfantine un peu laide et bizarrement étrange Oh viens!
Si tu veux nous irons en aéroplane et nous survolerons le pays des mille lacs, Les nuits y sont démesurément longues L’ancêtre préhistorique aura peur de mon moteur J’atterrirai Et je construirai un hangar pour mon avion avec les os fossiles de mammouth Le feu primitif réchauffera notre pauvre amour Samowar Et nous nous aimerons bien bourgeoisement près du pôle Oh viens!
Jeanne Jeannette Ninette nini ninon nichon Mimi mamour ma poupoule mon Pérou Dodo dondon Carotte ma crotte Chouchou p’tit-cœur Cocotte Chérie p’tite chèvre Mon p’tit-péché mignon Concon Coucou Elle dort.
Elle dort Et de toutes les heures du monde elle n’en a pas gobé une seule Tous les visages entrevus dans les gares Toutes les horloges L’heure de Paris l’heure de Berlin l’heure de Saint-Pétersbourg et l’heure de toutes les gares Et à Oufa, le visage ensanglanté du canonnier Et le cadran bêtement lumineux de Grodno Et l’avance perpétuelle du train Tous les matins on met les montres à l’heure Le train avance et le soleil retarde Rien n’y fait, j’entends les cloches sonores Le gros bourdon de Notre-Dame La cloche aigrelette du Louvre qui sonna la Barthélemy Les carillons rouillés de Bruges-la-Morte Les sonneries électriques de la bibliothèque de New-York Les campanes de Venise Et les cloches de Moscou, l’horloge de la Porte-Rouge qui me comptait les heures quand j’étais dans un bureau Et mes souvenirs Le train tonne sur les plaques tournantes Le train roule Un gramophone grasseye une marche tzigane Et le monde, comme l’horloge du quartier juif de Prague, tourne éperdument à rebours.
Effeuille la rose des vents Voici que bruissent les orages déchaînés Les trains roulent en tourbillon sur les réseaux enchevêtrés Bilboquets diaboliques Il y a des trains qui ne se rencontrent jamais D’autres se perdent en route Les chefs de gare jouent aux échecs Tric-trac Billard Caramboles Paraboles La voie ferrée est une nouvelle géométrie Syracuse Archimède Et les soldats qui l’égorgèrent Et les galères Et les vaisseaux Et les engins prodigieux qu’il inventa Et toutes les tueries L’histoire antique L’histoire moderne Les tourbillons Les naufrages Même celui du Titanic que j’ai lu dans le journal Autant d’images-associations que je ne peux pas développer dans mes vers Car je suis encore fort mauvais poète Car l’univers me déborde Car j’ai négligé de m’assurer contre les accidents de chemin de fer Car je ne sais pas aller jusqu’au bout Et j’ai peur.
J’ai peur Je ne sais pas aller jusqu’au bout Comme mon ami Chagall je pourrais faire une série de tableaux déments Mais je n’ai pas pris de notes en voyage “Pardonnez-moi mon ignorance “Pardonnez-moi de ne plus connaître l’ancien jeu des vers” Comme dit Guillaume Apollinaire Tout ce qui concerne la guerre on peut le lire dans les Mémoires de Kouropatkine Ou dans les journaux japonais qui sont aussi cruellement illustrés À quoi bon me documenter Je m’abandonne Aux sursauts de ma mémoire…
À partir d’Irkoutsk le voyage devint beaucoup trop lent Beaucoup trop long Nous étions dans le premier train qui contournait le lac Baïkal On avait orné la locomotive de drapeaux et de lampions Et nous avions quitté la gare aux accents tristes de l’hymne au Tzar. Si j’étais peintre je déverserais beaucoup de rouge, beaucoup de jaune sur la fin de ce voyage Car je crois bien que nous étions tous un peu fous Et qu’un délire immense ensanglantait les faces énervées de mes compagnons de voyage. Comme nous approchions de la Mongolie Qui ronflait comme un incendie Le train avait ralenti son allure Et je percevais dans le grincement perpétuel des roues Les accents fous et les sanglots D’une éternelle liturgie
J’ai vu J’ai vu les trains silencieux les trains noirs qui revenaient de l’Extrême-Orient et qui passaient en fantômes Et mon œil, comme le fanal d’arrière, court encore derrière ces trains A Talga 100.000 blessés agonisaient faute de soins J’ai visité les hôpitaux de Krasnoïarsk Et à Khilok nous avons croisé un long convoi de soldats fous J’ai vu, dans les lazarets, des plaies béantes, des blessures qui saignaient à pleines orgues Et les membres amputés dansaient autour ou s’envolaient dans l’air rauque L’incendie était sur toutes les faces, dans tous les cœurs Des doigts idiots tambourinaient sur toutes les vitres Et sous la pression de la peur, les regards crevaient comme des abcès
Dans toutes les gares on brûlait tous les wagons Et j’ai vu J’ai vu des trains de 60 locomotives qui s’enfuyaient à toute vapeur pourchassées par les horizons en rut et des bandes de corbeaux qui s’envolaient désespérément après Disparaître Dans la direction de Port-Arthur.
À Tchita nous eûmes quelques jours de répit Arrêt de cinq jours vu l’encombrement de la voie Nous le passâmes chez Monsieur Iankéléwitch qui voulait me donner sa fille unique en mariage Puis le train repartit. Maintenant c’était moi qui avais pris place au piano et j’avais mal aux dents Je revois quand je veux cet intérieur si calme, le magasin du père et les yeux de la fille qui venait le soir dans mon lit Moussorgsky Et les lieder de Hugo Wolf Et les sables du Gobi Et à Khaïlar une caravane de chameaux blancs Je crois bien que j’étais ivre durant plus de 500 kilomètres Mais j’étais au piano et c’est tout ce que je vis Quand on voyage on devrait fermer les yeux Dormir J’aurais tant voulu dormir Je reconnais tous les pays les yeux fermés à leur odeur Et je reconnais tous les trains au bruit qu’ils font Les trains d’Europe sont à quatre temps tandis que ceux d’Asie sont à cinq ou sept temps D’autres vont en sourdine, sont des berceuses Et il y en a qui dans le bruit monotone des roues me rappellent la prose lourde de Maeterlinck J’ai déchiffré tous les textes confus des roues et j’ai rassemblé les éléments épars d’une violente beauté Que je possède Et qui me force.
Tsitsika et Kharbine Je ne vais pas plus loin C’est la dernière station Je débarquai à Kharbine comme on venait de mettre le feu aux bureaux de la Croix-Rouge.
Ô Paris Grand foyer chaleureux avec les tisons entrecroisés de tes rues et tes vieilles maisons qui se penchent au-dessus et se réchauffent Comme des aïeules Et voici des affiches, du rouge du vert multicolores comme mon passé bref du jaune Jaune la fière couleur des romans de la France à l’étranger.
J’aime me frotter dans les grandes villes aux autobus en marche Ceux de la ligne Saint-Germain-Montmartre m’emportent à l’assaut de la Butte Les moteurs beuglent comme les taureaux d’or Les vaches du crépuscule broutent le Sacré-Cœur Ô Paris Gare centrale débarcadère des volontés carrefour des inquiétudes Seuls les marchands de couleur ont encore un peu de lumière sur leur porte La Compagnie Internationale des Wagons-Lits et des Grands Express Européens m’a envoyé son prospectus C’est la plus belle église du monde J’ai des amis qui m’entourent comme des garde-fous Ils ont peur quand je pars que je ne revienne plus Toutes les femmes que j’ai rencontrées se dressent aux horizons Avec les gestes piteux et les regards tristes des sémaphores sous la pluie Bella, Agnès, Catherine et la mère de mon fils en Italie Et celle, la mère de mon amour en Amérique Il y a des cris de sirène qui me déchirent l’âme Là-bas en Mandchourie un ventre tressaille encore comme dans un accouchement Je voudrais Je voudrais n’avoir jamais fait mes voyages Ce soir un grand amour me tourmente Et malgré moi je pense à la petite Jehanne de France. C’est par un soir de tristesse que j’ai écrit ce poème en son honneur
Jeanne
La petite prostituée Je suis triste je suis triste J’irai au Lapin Agile me ressouvenir de ma jeunesse perdue Et boire des petits verres Puis je rentrerai seul
Paris
Ville de la Tour unique du grand Gibet et de la Roue.
Paris, 1913
|
A transzszibériai expressz és a franciaországi kis Johanna prózája (Magyar)A zenészeknek ajánlom
Akkor még kamasz voltam Alig tizenhat éves és többé már nem emlékeztem gyermekkoromra Tizenhatezer mérföldnyire jártam születésem helyétől Moszkvában voltam az ezerhárom harang és a hét pályaudvar városában És nem elégített ki a hét pályaudvar és az ezerhárom torony Mert ifjúságom akkor oly heves és oly őrült volt Szívem úgy égett mint az ephesosi templom vagy úgy mint a moszkvai Vörös Tér Napnyugtával És a szemeim régi utakat világítottak meg És én már olyan rossz költő voltam Hogy nem tudtam semminek a végére járni.
A Kreml olyan volt mint egy hatalmas tatár torta Aranymázzal bevonva, A hófehér katedrálisok nagy manduláival És a harangok mézédes aranyával... Egy öreg szerzetes a novgorodi legendát olvasta fel Szomjas voltam És az ékírást betűzgettem Azután a Szentlélek galambjai hirtelen felszálltak a téren És az én kezeim is felrepültek albatroszi suhogással És az utolsó Tengeri utazás Utolsó napjának utolsó emlékei voltak ezek.
Pedig hát nagyon rossz költő voltam. Nem tudtam a végére járni semminek. Éhes voltam És minden napot és a kávéházban minden nőt és minden poharat Föl akartam habzsolni és össze akartam törni És minden kirakatot és minden utcát És minden házat és minden életet És minden fiákerkereket amelyek örvénylőn forogtak a rossz kövezeten Kardokat is megolvasztó kohóba akartam hajigálni És össze akartam törni mindenki csontját És ki akartam tépni minden nyelvet És cseppfolyósítani akartam minden nagy különös és a ruhák alatt meztelen testet amelyek megőrjítenek... És előre éreztem az orosz forradalom nagy vörös Krisztusának jövetelét És a nap rosszindulatú seb volt Amely kinyílt mint izzó parázs
Akkor még kamasz voltam Alig tizenhat éves és többé már nem emlékeztem születésemre Moszkvában voltam, ahol tűzzel akartam táplálkozni És nem elégítettek ki a tornyok és pályaudvarok melyektől a szemeim ragyogtak Szibériában ágyú dörgött ez volta háború Az éhség a hideg a pestis a kolera És az Amur iszapos vize ezernyi hullát görgetett A pályaudvarokon láttam az indulásra kész vonatokat Már senki sem utazhatott el mert nem adtak ki több jegyet És a katonák akiknek indulni kellett szívesebben maradtak volna ... Egy öreg szerzetes a novgorodi legendát énekelte.
Én, a rossz költő aki sehova sem akartam menni, mehettem mindenhová És a kereskedőknek is volt még elég pénzük Hogy elinduljanak szerencsét próbálni. Az ő vonatuk minden pénteken reggel indult. Úgy mondták sokan meghaltak. Az egyik száz láda ébresztőórát és Fekete-erdei kakukkórát vitt Egy másik cilindereket kalapdobozokban és egy csomó sheffieldi dugóhúzót Megint mások, malmői koporsókat konzervdobozokkal és olajos szardíniákkal megtömve Sok nő is volt itt Kiknek a combja-közét ki lehetett bérelni és akik maguk is Koporsók lehettek volna Mind bárcások Azt mondják sokan meghaltak ott Kedvezményes áron utaztak És mindnek folyószámlája volta bankban.
Aztán, egy péntek reggel, az én utazásom ideje is elérkezett December volt Azért keltem útra hogy az ékszerkereskedőt elkísérjem aki Karbinba indult Két fülkénk volt az expresszen és harmincnégy kofferunk pforzheimi ékszerekkel Német bazáráru „Made in Germany" Ő új ruhába öltöztetett s miközben a vonatra szálltam leszakadt egy gombom — Emlékszem, emlékszem, azóta is gyakran gondoltam rá A kofferokon aludtam és nagyon boldog voltam hogy játszhattam a nikkelezett browninggal amit szintén tőle kaptam Nagyon boldog voltam gondtalan Azt hittem játszhatom a brigantit Golconda kincsét raboltuk el És hála a transzszibériainak, a világ másik végébe rohantunk hogy elrejtsük Nekem kellett megvédenem az urali tolvajoktól akik megtámadták Jules Verne papírfiguráit A kunguzoktól és a kínai boxerektől És a Nagy Láma dühöngő kis mongolaitól Ali babától és a negyven rablótól És a hegység rettenetes Öregének híveitől És főképpen a legmodernebbektől A szállodai tolvajoktól És a nemzetközi expressz specialistáitól.
És mégis mégis Szomorú voltam akár egy gyermek A vonat ritmusai Az a vasúti betegség amiről az amerikai lélekbúvárok szólnak Az ajtók a hangok a fagyott síneken csikorgó tengelyek zaja Jövőm aranytallérja A pisztolyom a zongora a kártyajátékosok szitkozódásai a szomszéd fülkében Johanna meglepő jelenléte A kék szemüveges férfi aki idegesen sétált a folyosón és menet-közben rámnézett Nők surlódtak hozzám És a gőz sípolása Az őrjöngő kerekek örök zaja az ég országútján Az ablakok zuzmarásak Semmi természet! És mögöttünk a szibériai síkságok az alacsony ég és a néma keselyűk nagy árnyékai amint emelkednek és leszállnak Egy plédben fekszem Mely tarka Mint az életem És az életem se ad több meleget mint ez a Kockás kendő És egész Európa amint hirtelen észrevettem a teljes gőzzel rohanó expresszből Nem gazdagabb mint az életem Szegény életem Ez a rongyos kendő Az arannyal tele kofferokon Amelyekkel gurulok Amint álmodok Füstölök És a világegyetem egyetlen lángja Egy szegény gondolat...
Szívem mélyéből könnyek törnek elő Ha a szeretőmre gondolok, óh Szerelem; Gyermek ő még akit úgy találtam Sápadtan, szeplőtlenül egy bordély mélyén Gyermek ő még szőke nevetős és szomorú Nem mosolyog és nem sír soha De szemei mélyén ha ihatok belőlük Édes- ezüstliliom remeg a költő virága
Édes és néma, nem hánytorgat fel semmit, Sokáig reszket ha közelednek hozzá; De ha én jövök, innen-onnan, mulatozásból, Lép egyet, behúnyja a szemét – és megint lép egyet:
Mert ő az én szerelmem és a többi asszonyoknak Nincs egyebük, csak nagy égő testükön arany ruhájuk, Az én szegény kedvesem olyan magányos, Egészen meztelen, teste sincs – annyira szegény.
Ő csak egy jámbor virág, vézna, A költő virága, egy szegény ezüst liliom, Egészen hideg, egészen magányos, és már olyan hervadt, Hogy kicsordul a könnyem ha a szívére gondolok.
És a mai éjszaka más százezerhez hasonló mikor egy vonat fut a sötétben - Üstökösök hullnak - Férfi és nő, egyformán fiatalok, szerelmeskedéssel szórakoznak.
Az ég mint egy kis halászfalu szegény cirkuszának repedezett sátra Flandriában A nap füstös kézilámpa És fent a trapézen egy nő holdsarlóba hajlik. A klarinét a piszton az éleshangú fuvola és egy rossz dob És íme az én bölcsőm A bölcsőm Mely mindig ott állta zongora mellett mikor anyám mint Madame Bovary Beethoven-szonátákat játszott Gyermekkoromat Babilon függőkertjeiben éltem át Mint iskolakerülő, a pályaudvarokon az induló vonatok előtt Most pedig elszalasztok minden vonatot Basel - Timbuktu Én is lóversenyeztem Auteuilben és Longchamp-ban Párizs - New York Most, életem során elszalasztok minden vonatot Madrid - Stockholm És elvesztettem minden fogadásomat Már csak Patagónia van, Patagónia, amely megfelel mérhetetlen szomorúságomnak, Patagónia, és egy utazás a Déli tengerekre Úton vagyok Mindig úton voltam Úton vagyok Franciaország kis Johannájával A vonat veszedelmesen megugrik és visszaesik kerekeire A vonat visszaesik kerekeire A vonat mindig visszaesik kerekeire
„Balázs, mondd, messze vagyunk már a Montmartre-tól?"
Messze vagyunk, Johanna, már hét napja gurulsz Messze vagy a Montmartre-tól, a Dombtól amely táplált a Sacré- Coeurtől ahol meghúzódtál Párizs eltűnt és óriás tüze Már csak örökös hamu A hulló eső A dagadozó tőzeg A forgó Szibéria Az egyre növekvő súlyos hótakarók És az őrület csörgősipkája amely úgy csörög mint egy utolsó kívánsága kékké vált levegőben A vonat az ólmos horizont szívében remeg És a bánatod arcodra fagyott...
„Mondd, Balázs, messze vagyunk már a Montmartre-tól?"
A nyugtalanságokat Felejtsd el a nyugtalanságokat A rozoga pályaudvarok keresztbe fekszenek az úton Mintha a telefonhuzalokon lógnának A vigyorgó távíróoszlopok hadonásznak és fojtogatják őket A világ nyújtózkodik kitágul és visszahúzódik mint a harmonika amelyet szadista kéz gyötör Az ég hasadékaiban az őrjöngő mozdonyok Menekülnek És a lyukakban, A szédült kerekek a szájak a hangok És a balsors kutyái amelyek nyomunkban ugatnak A démonok elszabadultak Ócskavasak Csupa hamis akkord A kerekek „tak-tak-tak"-ja Utközések Visszapattanások Vihar vagyunk egy süket koponyája alatt
„Mondd, Balázs, messze vagyunk már a Montmartre-tól?"
De mennyire, idegesítsz engem, nagyon jól tudod, már messze vagyunk A túlfűtött őrület üvölt a mozdonyban A pestis a kolera lobban fel útközben mint égő parázs Egészen eltűnünk a háborúban mint egy alagútban Az éhség, az a kurva, belekapaszkodik a szétrobbanó felhőkbe S a csaták bűzlő dögvészét hullatja Tégy úgy te is végezd el a dolgodat. . .
„Mondd, Balázs, messze vagyunk már a Montmartre-tól?"
Igen messze, messze Az összes bűnbakok ebben a sivatagban pusztultak el Hallgasd ennek a rühes nyájnak rossz kolompjait Tomszk Cseljabinszk Kainszk Ob Tajset Verhnye Ugyinszk Kurgan Szamara Penza – Tulun A halál Mandzsúriában Kikötőnk a végső menedékünk Borzalmas ez az utazás Tegnap reggel Ivan Ulics haja fehérre vált És Kolja Nyikolaj Ivanovics két hete a körmét rágja Tégy úgy mint ők a Halál az Éhség végezd el a dolgodat Ez száz souba kerül, a transzszibériain, száz rubelba kerül Áttüzesíti és megvörösíti a padokat az asztal alatt Az ördög ül a zongoránál Görcsös ujjai minden nőt felizgatnak A Természet Az a szajha Végezd el a dolgodat Karbinig...
„Mondd, Balázs, messze vagyunk már a Montmartre-tól?"
Nem de... hagyj békén... ne zavarj Csípőid szögletesek Hasad savanyúszagú és trippered van Ez minden amit Párizs az öledbe tett Egy kevés lelket is... mert szerencsétlen vagy Szánlak szánlak gyere hozzám a szívembe A kerekek eldorádói szélmalmok És a szélmalmok mankók melyekkel egy koldus imbolyog Mi a tér nyomorékjai vagyunk Négy sebünkön gurulunk Lenyesték szárnyainkat Hét bűnűnk szárnyait És minden vonat az ördög pörgettyűje Baromfiudvar A modern világ A sebesség nem tehet róla de A modern világ A távolságok túlságosan messziek És az utazás végén rettenetes dolog férfinak lenni egy nővel...
„Balázs, mondd, messze vagyunk már a Montmartre-tól?"
Szánlak szánlak gyere hozzám elmondok neked egy történetet Gyere az ágyamba Gyere a szívembe Elmondok neked egy történetet
Ó, gyere! gyere!
A Fidzsi-szigeteken örök tavasz uralkodik A lustaság Szerelmes párok a magas fűbe alélnak és a banánfák alatta forró vérbaj leselkedik Gyere a Csendes-óceán istenhátamögötti szigeteire! A nevük Főnix Markizek Borneo és Jáva És a macska alakú Celebes
Nem mehetünk el Japánba Gyere Mexikóba! Magas fennsíkjain virágzanak a tulipánfák A csápszerű indák a nap haja Azt mondhatnánk egy festő palettája és ecsetjei Bódító színek minta gongok Rousseau volt ott Élete belekáprázott
Ez a madarak hazája A paradicsommadár, a lantmadár A tukán, a gúnyolódó madár És a kolibri a fekete liliomok szívében fészkel Gyere! Egy azték templom fenséges romjai közt szeretjük majd egymást Bálványom leszel Tarka bálvány gyermekes kissé csúnya és furcsán idegen Ó, gyere! Ha akarod aeroplánon megyünk és átrepüljük az ezer tó országát Az éjszakák végtelenül hosszúak ott Motoromtól fél majd a történelemelőtti ős Földre szállok És hangárt építek repülőgépemnek a mammut ásatag csontjaiból A primitív tűz megmelengeti majd szegény szerelmünket Szamovár És nagyon polgárian szeretjük maid egymást az északi sark közelében Ó, gyere!
Jeanette Ninette Jeanne zsenka zsuzsu cicim Cicám szívecském pipim Perum Szundizz dundi Répa ringyóm Picinyem kis szívem Pipikém Kedvesem kis kecském Parányi bűnöcském Kakukk Kakukk Ő alszik.
Ő alszik És az élet órái közül egyetlenegyet sem értett meg A pályaudvaron a felvillanó arcok Minden falióra A párizsi óra a berlini óra a szentpétervári óra és minden pályaudvar órája És Ufában a tüzér összevérzett arca És a grodnói óra ostobán világító számlapja És a vonat örökös sietése Minden reggel beállítják az órákat A vonat siet és a nap késik Ezen nem segít semmi, hallom a zengő harangokat A Notre-Dame nagy harangját A Louvre éles kis harangját amely Szent Bertalan éjszakáján szólt A holt Brügge tompa harangjátékát A New York-i könyvtár villanycsengőit A velencei campanilét És Moszkva harangjait, a Vörös Kapu óráját amely jelezte nekem az idő múlását mikor egy irodában dolgoztam A vonata forgó tárcsákon dübörög És az emlékeimen A vonat gurul Egy gramofon cigány-indulót recseg És a világ minta prágai zsidó-negyed órája riadtan visszafelé forog
Tépdesd a szélrózsát Íme zúgnak az elszabadult viharok Az összekuszálódott síneken a vonatok forgószélként robognak Ördögi pörgettyűk Vannak vonatok amelyek sohasem találkoznak Mások elvesznek útközben Az állomásfőnökök sakkoznak Trik-trak Biliárd Karambolok Parabolák A vasút egy új geometriája Szirakuza Akrhimédész És a katonák akik megfojtották És a gályák És a tengerjáró hajók És a csodálatos gépezetek amelyeket ő talált fel És minden öldöklés A modern történelem A forgószelek A hajótörések Még a Titanicé is amelyről egy újságban olvastam Megannyi képasszociáció amelyet nem tudok életrekelteni verseimben Mert még igen rossz költő vagyok Mert a mindenség túlnő rajtam Mert elmulasztom biztosítani magam vasúti balesetek ellen Mert nem tudok a dolgok végére járni És félek
Félek Nem tudok a dolgok végére járni Mint Chagall barátom festhetnék egy sorozat eszeveszett képet De útközben nem jegyeztem „Bocsássátok meg tudatlanságomat" „Bocsássátok meg hogy nem ismerem már a versek régi játékát" Ahogy Guillaume Apollinaire mondja Minden elolvasható Kuropatkin emlékirataiban ami a háborúra vonatkozik Vagy a japán újságokban amelyeket kegyetlenül illusztrálnak is Miért gyűjtsek dokumentumokat Rábízom magam Emlékezetem felvillanásaira
Irkutszktól kezdve az utazás túl lassú Túl hosszú Az első vonatban voltunk amely megkerülte a Bajkál tavat A mozdonyt zászlókkal és lampionokkal díszítették fel És a pályaudvart a cári himnusz szomorú taktusaira hagytuk el Ha festő lennék ennek az utazásnak a végén sok pirosat és sok sárgát használnék Mert azt hiszem mindnyájan kissé bolondok voltunk És a mérhetetlen őrjöngés vérbeborította útitársaim gyötrött arcát Mikor Mongóliához közeledtünk Amely tűzvészként fortyogott A vonat lelassította rohanását És a kerekek szüntelen csikorgásában érzékeltem Egy örökös liturgia Zokogásait és őrült hangjait
Láttam Láttam a néma vonatokat a fekete vonatokat amelyek a Távol-Keletről jöttek vissza és kísértetekként haladtak tova És szemem minta hátsó vészlámpa még ezek utána vonatok után fut Talgiban százezer sebesült haldoklott mert nem ápolták őket Meglátogattam Krasznojarszk kórházait Kilokban kereszteztünk egy őrült katonákkal telt hosszú szerelvényt Az elkülönítőkben láttam tátongó szájú sebeket amelyekből patakokban ömlött a vér És az amputált végtagok elrepültek az érdes levegőben Tűzvész volt minden arcon minden szívben Bamba ujjak doboltak minden ablakon És a tekintetek mint tályogok fakadtak fel a félelem nyomása alatt Minden pályaudvaron elégettek minden vonatot És láttam Láttam hatvanmozdonyos szerelvényeket amelyek teljes gőzzel menekültek mintha a párzó horizontok hajszolnák őket és hollócsapatokat amelyek kétségbeesetten repültek utánuk Eltűnőben Porth Arthur irányában Csitában néhány napig vesztegeltünk A torlódás miatt öt napos állás Jankelevics úrnál töltöttük ezt az időt aki egyetlen lányát hozzám akarta adni feleségül Aztán a vonat újból elindult Most én foglaltam helyet a zongoránál és fájt a fogam Akkor látom újból ezt a nyugodt otthont amikor akarom az apa boltját és a lány szemeit a lányét aki este ágyamba jött Muszorgszkij És Hugo Wolf dalai És a Gobi homokja És Kajlarban egy fehér teve-karaván Azt hiszem több mint ötszáz kilométeren át részeg voltam A zongoránál ültem és ez minden amit láttam Ha utazik az ember hunyja be a szemét Aludni Úgy szerettem volna aludni Csukott szemmel megismerek minden országot a szagáról És minden vonatot felismerek a zajról amit felver Európa vonatai négyüteműek az ázsiaiak viszont ötösök vagy hetesek Mások hangfogóval mennek altatódalok És vannak amelyek kerekei egyhangú zajával Maeterlinck nehézkes prózájára emlékeztetnek A kerekek minden zavaros szövegét kibetűztem és egy kegyetlen szépség szétszórt elemeit gyűjtöttem össze Egy szépségét amely megbűvöl És legyőz.
Csicsikar és Karbin Nem megyek tovább Ez az utolsó állomás Akkor szálltam ki Karbinban amikor éppen felgyújtották a Vörös- kereszt helyiségeit Ó Párizs Nagy meleg tűzhely utcáid egymást keresztező üszkeivel és régi házaiddal amelyek föléjük hajolnak és melegszenek Mint az ősanyák És íme a plakátok piros zöld sokszínűek mint rövid múltam sárga Sárga a francia regények büszke színe külföldön Szeretek a rohanó nagyvárosi autóbuszokhoz dörgölőzni A Saint-Germain–Montmartre vonal kocsijai a Domb ellen visznek A motorok úgy üvöltenek mint az aranybikák Az alkony tehenei legelésznek a Sacré-Coeurön
Ó Párizs Központi pályaudvar akaratok kikötője nyugtalanságok keresztútja Csak a festékkereskedők ajtaján szűrődik ki némi fény A Hálókocsik és a Nagy Európai Expresszek Nemzetközi Társasága elküldte prospektusait Ez a világ legszebb temploma Vannak barátaim akik úgy vesznek körül mint korlátok Attól félnek ha elmegyek nem jövök többé vissza A láthatárokon feltűnik valamennyi asszony akivel találkoztam Az esőben ázó szemaforok szomorú tekintetével és szánalmas mozdulataival Bella Ágnes Katarina és fiam anyja Olaszországban És ő szerelmem anyja Amerikában Vannak szirénaüvöltések amelyek lelkemet hasogatják Odalenn Mandzsúriában egy has úgy vonaglik mintha szülne Szeretném Szeretném ha sohasem utaztam volna Ma este nagy szerelem gyötör És önkéntelenül a kis franciaországi Johannára gondolok Egy szomorú estén írtam ezt a költeményt az ő tiszteletére Johanna Kicsi prostituált Szomorú vagyok szomorú vagyok Elmegyek a Fürge Nyúl-ba felidézni elveszett fiatalságomat És iszom néhány pohárkával Aztán hazamegyek egyedül
Párizs
Az egyetlen Torony a nagy Akasztófa és a Kerék városa
Párizs, 1913
|