Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Laforgue, Jules: Pojácák (Pierrots Magyar nyelven)

Laforgue, Jules portréja

Pierrots (Francia)

I
C'est, sur un cou qui, raide, émerge
D'une fraise empesée idem,
Une face imberbe au cold-cream,
Un air d'hydrocéphale asperge.
 
Les yeux sont noyés de l'opium
De l'indulgence universelle,
La bouche clownesque ensorcèle
Comme un singulier géranium.
 
Bouche qui va du trou sans bonde
Glacialement désopilé,
Au transcendental en-allé
Du souris vain de la Joconde.
 
Campant leur cône enfariné
Sur le noir serre-tête en soie,
Ils font rire leur patte d'oie
Et froncent en trèfle leur nez.
 
Ils ont comme chaton de bague
Le scarabée égyptien,
À leur boutonnière fait bien
Le pissenlit des terrains vagues.
 
Ils vont, se sustentant d'azur !
Et parfois aussi de légumes,
De riz plus blanc que leur costume,
De mandarines et d'oeufs durs.
 
Ils sont de la secte du Blême,
Ils n'ont rien à voir avec Dieu,
Et sifflent : " Tout est pour le mieux,
" Dans la meilleur' des mi-carême ! "
 
II
Le coeur blanc tatoué
De sentences lunaires,
Ils ont : " Faut mourir, frères ! "
Pour mot-d'ordre-Évohé.
 
Quand trépasse une vierge,
Ils suivent son convoi,
Tenant leur cou tout droit
Comme on porte un beau cierge.
 
Rôle très-fatigant,
D'autant qu'ils n'ont personne
Chez eux, qui les frictionne
D'un conjugal onguent.
 
Ces dandys de la Lune
S'imposent, en effet,
De chanter t s'il vous plaît ?
De la blonde à la brune.
 
Car c'est des gens blasés ;
Et s'ils vous semblent dupes,
Çà et là, de la Jupe
Lange à cicatriser,
 
Croyez qu'ils font la bête
Afin d'avoir des seins,
Pis-aller de coussins
A leurs savantes têtes.
 
Écarquillant le cou
Et feignant de comprendre
De travers, la voix tendre,
Mais les yeux si filous !
 
- D'ailleurs, de moeurs très-fines,
Et toujours fort corrects,
(École des cromlechs
Et des tuyaux d'usines).
 
III
Comme ils vont molester, la nuit,
Au profond des parcs, les statues,
Mais n'offrant qu'aux moins dévêtues
Leur bras et tout ce qui s'ensuit,
 
En tête-à-tête avec la femme
Ils ont toujours l'air d'être un tiers,
Confondent demain avec hier,
Et demandent Rien avec âme !
 
Jurent " je t'aime ! " l'air là-bas,
D'une voix sans timbre, en extase,
Et concluent aux plus folles phrases
Par des : " Mon Dieu, n'insistons pas ? "
 
Jusqu'à ce qu'ivre, Elle s'oublie,
Prise d'on ne sait quel besoin
De lune ! dans leurs bras, fort loin
Des convenances établies.
 
IV
Maquillés d'abandon, les manches
En saule, ils leur font des serments,
Pour être vrais trop véhéments !
Puis, tumultuent en gigues blanches,
 
Beuglant : Ange ! tu m'as compris,
À la vie, à la mort ! - et songent :
Ah ! passer là-dessus l'éponge !...
Et c'est pas chez eux parti-pris,
 
Hélas ! mais l'idée de la femme
Se prenant au sérieux encor
Dans ce siècle, voilà, les tord
D'un rire aux déchirantes gammes !
 
Ne leur jetez pas la pierre, ô
Vous qu'affecte une jarretière !
Allez, ne jetez pas la pierre
Aux blancs parias, aux purs pierrots !
 
V
Blancs enfants de choeur de la Lune,
Et lunologues éminents,
Leur Église ouvre à tout venant,
Claire d'ailleurs comme pas une.
 
Ils disent, d'un oeil faisandé,
Les manches très-sacerdotales,
Que ce bas-monde de scandale
N'est qu'un des mille coups de dé
 
Du jeu que l'Idée et l'Amour,
Afin sans doute de connaître
Aussi leur propre raison d'être,
Ont jugé bon de mettre au jour.
 
Que nul d'ailleurs ne vaut le nôtre,
Qu'il faut pas le traiter d'hôtel
Garni vers un plus immortel,
Car nous sommes faits l'un pour l'autre ;
 
Qu'enfin, et rien du moins subtil,
Ces gratuites antinomies
Au fond ne nous regardant mie,
L'art de tout est l'Ainsi soit-il ;
 
Et que, chers frères, le beau rôle
Est de vivre de but en blanc
Et, dût-on se battre les flancs,
De hausser à tout les épaules.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://poesie.webnet.fr

Pojácák (Magyar)

I
Nyakuknak merő oszlopára
Mereven felszökken, idem,
Kenceficétől szőrtelen
Orcájuk nagy vízfejü spárga.
 
Szemük kába a végtelen
Megbocsátás ópiumától,
Bohóc-szájuk úgy bűvöl-bájol.
Mint furcsa nagy muskátlifej.
 
E száj hol elrekedt csatorna-
Nyílás, amely jéggel teli,
Hol meg éppen földöntuli
Transzcendens mosolyú Gioconda.
 
Lisztes pofájuk fekete
Selyem tökfedőbe csavarva,
Nagy lúdtalpuk klaffog kacagva,
Orruk fintorgó lóhere.
 
Gyűrűjük pecsétjébe zárva
A szent ganajtúró bogár.
Gomblyukukban pompázva áll
A parlagok pitypangvirága.
 
Azúrt falnak, kék égi színt.
Máskor meg éppen főzeléket,
S rizst, mely kosztümüknél fehérebb,
S kemény tojást meg mandarint.
 
Sápatagok e nagy családja,
Istenhez nincsen sok közük.
Hisz’: „Minden a leggyönyörűbb
E leggyönyörűbb karneválba’!”
 
II
Holdból kapott igék
Szívükre tetoválva,
S mindjük fő tudománya:
„Meg kell halni, komék!”
 
Ahol szűzet temetnek,
Buzgón kísérik ők.
Nyakukat úgy vivők,
Mint kik gyertyát emelnek.
 
Fárasztó egy szerep,
Kivált mert hazatérve,
Nekik nem jut becézve
Hű hitvesi kenet.
 
E sok holdbéli dendi,
Ki válogatni rest,
Szőkét-barnát vegyest
Kész körülédelegni.
 
Mert e nép ám blazírt,
S ha tán elő is fordul,
Hogy Szoknyáért bolondul
(Mi sebre kötöz írt),
 
Higgyétek el, csupán csak
Hogy jusson egy kebel,
S ha nem, hát párna, mely
Tudós fejükre várhat.
 
Nyakuk meresztve, míg
Teszik, hogy mit se tudnak,
Hangjukkal súgva-búgnak,
De csalfák szemeik.
 
– Erkölcsük tiszta-kényes,
Jobb már nem is lehet
(Akár a kromlechek,
Vagy a nagy gyárkémények).
 
III
Mert éjente szobrok körül
A parkok mélyén leskelődnek,
De csak lepleket viselőknek
Nyujtják karjuk – igéretül.
 
Kettesben maradva a Nővel,
Olyanok, mint egy harmadik,
Holnap, tegnap – mindegy nekik,
S szívből semmit se várnak ők el.
 
Elfúlt hangon, révetegen
S őrjöngve esküsznek: „Szeretlek!”
Aztán egyszeriben lehülnek:
„Ha nem, hát nem, jó istenem!”,
 
Míg a nagy Ő, magafeledve
– Micsoda holdkór szállta meg? –
Karjukba omlik, a bevett
Illemnek nem épp megfelelve.
 
IV
Köpenyujjuk mint fűzfa, lig-leng,
S a mély megbánást színlelik
(Hát hevesek voltak kicsit),
Aztán vadul járják a dzsigget,
 
S bőgik: „Angyal! Lelkünk rokon!
Örökké!” – s közben azt gondolják:
Na most már gyorsan rá a spongyát!…
S tőlük ezt ne is vedd zokon,
 
Mert az ötletre, hogy akadna
Századunkban is nő, aki
Magát még komolyan veszi,
Olyat kacagnak ők, hogy csak na!
 
Követ rájuk ne dobjatok,
Kik egy bugyogónak bedőlnek!
Csak meg ne kövezzétek őket!
Ó, páriák, ó, pierók!
 
V
Kis ministránsai a Holdnak
S kiváló lunológusok,
Egyházuk bárkinek nyitott
S mindennél felvilágosultabb.
 
Úgy vélik – s szemük ráncban ül,
Papi ornátusuk világlik –,
Hogy a botrányos alvilág itt
Csak egy a száz kocka közül,
 
Mit Szerelem és Eszme vet,
Nyilván, hogy játszva ezt a játszmát,
Végre maguk is kihalásszák
A saját létértelmüket.
 
S hogy nincs köztük, ki többet érne,
De garniszállónak ne vedd,
Mit halhatatlanabb követ –
Hisz’ egymásra vagyunk itélve.
 
És végül is – egyszerüen –
E botcsinálta ellentétek
Mihozzánk fel amúgy se érnek,
S legfőbb tudás az Úgy legyen!,
 
A szép szerep az, drága társunk,
Hogy életed teljesen éld,
S ha le is törik a veséd,
Az egészre csak rá se rántsunk.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.holmi.org

minimap