Illyés Gyula: Testvérek

Három nap néztem volna csak szemed

árnyékos völgyét, szemöldöködet,

a pillák sűrű sását, mely között

az eleven kis vadvíz incseleg,

villantja fényét, fürge terveit,

sikos halacskák szökdeléseit -

Három nap néztem volna hallgatag

az egyiket, aztán a másikat.

S töltöttem volna három új napot

csak nézni némán a hű hajlatot:

ruhád alól kisejlő kebledet,

a csillagot, mely rajta szendereg,

s készül, fényküllőt ütve lágy mezén,

már tündökölni sorsom éjjelén -

Három nap néztem volna hallgatag

az egyiket, aztán a másikat.

S elég lett volna újonnan nekem

csak legeltetni, itatni szemem

szép szárba szökkent páros térdeden,

melyek hivalgón, mégis derűsen,

mint fényes kapu kettős szárnyai

tán bíztatták már egymást nyílani -

Három nap néztem volna hallgatag

az egyiket, aztán a másikat.

Az enyhe hőben, amely szelíden

testedből áradt, tested fényiben

elültem volna, napon a beteg,

lesve, mellemben hogyan bizsereg,

hogy' oldódik a fájdalom, hogyan

oszlana már a test is boldogan

el, föl egy könnyebb táj felhőibe,

mely maga már az altató mese -

És lettem volna gyermek, gyermeked,

hogy, ha ölellek: úgy öleljelek,

hogy mit szerelem csak sokára ad,

halljam már most vígasztaló szavad.

Fi a lánytestvért, - úgy öleltelek,

ős vágy ízével enyhítve a bűnt,

így aludtam el, - leghűbb kedvesed

mire az első éjjel tovatünt.