Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

József Attila: Noche de invierno (Téli éjszaka Spanyol nyelven)

József Attila portréja

Téli éjszaka (Magyar)

Légy fegyelmezett!

A nyár
ellobbant már.
A széles, szenes göröngyök felett
egy kevés könnyű hamu remeg.
Csendes vidék.
A lég
finom üvegét
megkarcolja pár hegyes cserjeág.
Szép embertelenség. Csak egy kis darab
vékony ezüstrongy - valami szalag –
csüng keményen a bokor oldalán,
mert annyi mosoly, ölelés fönnakad
a világ ág-bogán.

A távolban a bütykös vén hegyek,
mint elnehezült kezek,
meg-megrebbenve tartogatják
az alkonyi tüzet,
a párolgó tanyát,
völgy kerek csöndjét, pihegő mohát.

Hazatér a földmíves. Nehéz,
minden tagja a földre néz.
Cammog vállán a megrepedt kapa,
vérzik a nyele, vérzik a vasa.
Mintha a létből ballagna haza
egyre nehezebb tagjaival,
egyre nehezebb szerszámaival.

Már fölszáll az éj, mint kéményből a füst,
szikrázó csillagaival.

A kék, vas éjszakát már hozza hömpölyögve
lassudad harangkondulás.
És mintha a szív örökről-örökre
állna s valami más,
talán a táj lüktetne, nem az elmulás.
Mintha a téli éj, a téli ég, a téli érc
volna harang
s nyelve a föld, a kovácsolt föld, a lengő nehéz.
S a szív a hang.

Csengés emléke száll. Az elme hallja:
Üllőt csapott a tél, hogy megvasalja
a pántos égbolt lógó ajtaját,
melyen a gyümölcs, a búza, fény és szalma,
csak dőlt a nyáron át.

Tündöklik, mint a gondolat maga,
a téli éjszaka.

Ezüst sötétség némasága
holdat lakatol a világra.

A hideg űrön holló repül át
s a csönd kihűl. Hallod-e, csont, a csöndet?
Összekoccannak a molekulák.

Milyen vitrinben csillognak
ily téli éjszakák?

A fagyra tőrt emel az ág
s a pusztaság
fekete sóhaja lebben -
varjucsapat ing-leng a ködben.

Téli éjszaka. Benne,
mint külön kis téli éj,
egy tehervonat a síkságra ér.
Füstjében, tengve
egy ölnyi végtelenbe,
keringenek, kihúnynak csillagok.

A teherkocsik fagyos tetején,
mint kis egérke, surran át a fény,
a téli éjszaka fénye.

A városok fölött
a tél még gőzölög.
De villogó vágányokon,
városba fut a kék fagyon
a sárga éjszaka fénye.

A városban felüti műhelyét,
gyártja a kínok szúró fegyverét
a merev éjszaka fénye.

A város peremén,
mint lucskos szalma, hull a lámpafény,
kissé odább
a sarkon reszket egy zörgő kabát,
egy ember, üldögél,
összehúzódik, mint a föld, hiába,
rálép a lábára a tél...

Hol a homályból előhajol
egy rozsdalevelű fa,
mérem a téli éjszakát.
Mint birtokát
a tulajdonosa.



Az idézet forrásahttp://mek.niif.hu

Noche de invierno (Spanyol)

¡Sé disciplinado!

El verano 
ya se evaporó. 
Sobre las anchas glebas carbonizadas 
tiembla un punado de leve ceniza. 
Paisaje silencioso. 
Las ásperas ramas 
de algún arbusto 
raspan el fino cristal del aire. 
¡Bella inhumanidad! Sólo un delgado trozo
plateado de trapo –alguna cinta– 
cuelga, tieso, de una rama. 
Tantas sonrisas y abrazos se enganchan 
de las tupidas ramas del mundo. 

A lo lejos, los viejos montes callosos, 
como pesadas manos 
sostienen con temblores repentinos 
el fuego crepuscular, 
el vapor de las granjas, 
el silencio redondo del valle, el aliento del musgo. 

El labrador regresa al hogar. Es pesado, 
cada miembro suyo mira hacia la tierra. 
Trota en su hombro la azada partida, 
sangra su mango, sangra su hierro. 
Como si regrasara de la existencia misma, con paso fatigado, 
con sus miembros cada vez más pesados, 
con sus herramientas cada vez más pesadas. 

Ya la noche asciende como el humo de la chimenea, 
con sus chisporroteantes estrellas. 

Un lento repicar de campanas 
trae ondulando la noche de hierro azul, 
como si el corazón estuviese detenido 
para siempre, como si alguna otra cosa, 
tal vez el paisaje, no el tiempo abolido, 
estuviese latiendo. 
Como si la noche, el cielo, el metal del invierno 
fueran la campana y la tierra su badajo, 
la tierra forjada, la masa balanceándose. 
Como si el corazón fuese el repique. 

Vuela el recuerdo de una campanada. La mente lo escucha: 
el invierno golpea el yunque para herrar 
la desencajada puerta del cielo 
a través de la cual, durante el verano, 
se volcaron las frutas, el trigo, la paja y la luz. 

La noche de invierno 
irradia como el mismo pensamiento. 

El mutismo de una plateada oscuridad 
le pone al mundo el candado de la luna. 

Un cuervo atraviesa el aire helado 
y la calma se enfría. Esqueleto, ¿escuchas el silencio? 
Chocan suavemente las moléculas. 

¿En qué vidrieras relucen 
semejantes noches de invierno? 

La rama levanta su punal contra el hielo 
y vuela suavemente 
el negro suspiro de la tierra desierta: 
una bandada de cornejas meciéndose en la niebla. 

Noche de invierno. En ella, 
como otra noche de invierno más pequena, 
un tren de mercancías llega a la llanura. 
En su humo, como en un punado de infinito, 
vacilan, giran y se apagan 
las estrellas. 

En el techo helado de los vagones 
corre la luz, furtiva, como un ratón: 
la luz de la noche de invierno. 

Por encima de las ciudades 
aún exhala vapor el invierno. 
Pero en el hielo azul corre hacia la ciudad, 
sobre rieles brillantes, 
la luz de la noche amarilla. 

En la ciudad instala su taller 
y forja el arma punzante de los tormentos 
la luz de la noche rígida. 

Al borde de la ciudad 
cae, como paja mojada, la luz del farol. 
Un poco más allá, 
en la esquina, tirita crujiendo un abrigo, 
un hombre está sentado, 
se acurruca como la tierra, pero en vano: 
el invierno le pisa los pies… 

En la penumbra en que se agacha 
un árbol de hojas oxidadas, 
estoy midiendo la noche de invierno 
como mide su finca 
el propietario. 



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.elperroylarana.gob

minimap