Mikszáth Kálmán: A fekete város

Ez a Vendetta-szerű intézkedés nagyon emelhette a városi polgárság önérzetét és a tanács tekintélyét, de meglehetősen a zsebek ellen irányult, mert bénítólag hatott a kereskedelemre és az újabban lendületnek indult idegenforgalomra.
Első eset volt ez, hogy Lőcse tanácsa nem vette tekintetbe a polgárok anyagi érdekeit, holott máskor mindent ezeknek rendelt alá. Talán azért jutott fél a város olyan nagy virágzásra, ugyanakkor, midőn az ország szegénységbe süllyedt.
Talán az ország zsírján hízott? - mondhatná a kötekedő irigység. Nem. A maga zsírján. Hanem ezt a zsírt a hatóság kezelte.
Vagyis úgy volt az, hogy a mi magyar eleinknek olyan hatóságaik voltak (már akkor is), melyek mindent elszedtek céljaikra, amit eleink maguk el nem költöttek (innen származhat a közmondás: „Csak az a miénk, amit megeszünk"), míg ellenben a szepességi szász városok hatóságai semmit sem szedtek el a polgároktól, sőt még nekik maguknak se engedték elpocsékolni azt, amijök volt. Mindég jó és körültekintő törvényeik voltak és azokat mindég megtartották; - nekünk is voltak néha jó törvényeink, de azokat néha se tartottuk meg.
A lőcsei statutumok megtartásához egyébiránt disznószív kellett és roppant fegyelem, mert mélyen belenyúltak a magánéletbe. A szász polgár a Stadt-Ordnung és Polizei-Ordnung gyámkodása alá kerül már a születése előtt és ott marad a haláláig, annak a paragrafusai által rángattatva ide-oda. A Stadt- és Polizei-Ordnung beleavatkozik úgyszólván minden lépésébe, melyet e földi planétán tesz, s kényszeríti jámbornak, takarékosnak és a végén gazdagnak lenni.
Már a viselős asszonynál gondjába veszi a polgárt, s mindent megtesz, hogy első megjelenése a körülkerített városban a viszonyokhoz képest a lehető legkedvezőbb módon történjék. Mikor már eljött a kis szász, ugyancsak statutum szabja meg a család vagyoni állapota szerint, hogy a keresztszülőkön kívül hány vendéget szabad meghívni a keresztelőre, továbbá hány és név szerint milyen ételeket szabad a vendégek elé tálalni, nehogy pocsékolás történjék. Mivel a szepességi szászok is emberek (mégpedig többnyire derék emberek), hát őbennük is játszott a magyar zabszem, a törvények ügyes megkerülésére csiklandozó. Nem hívtak ugyan vendéget, csak annyit, ahányat a statutum megengedett, hanem hívtak húsz-harminc keresztapát és egy csapat keresztanyát. Hohó! lecsapott erre a magisztrátus, mint a héja, vagyoni klasszisokra osztván a polgárságot, a meghívandó keresztszülők számát is megállapítván, két, legfeljebb három komát és komaasszonyt engedvén meghívatni, vagyoni helyzet szerint.
Ez a klasszifikálás lett az ott is elharapózó rangkórságnak a szülője. Az egykomájú család, ha stréber volt, a kétkomájú családok közé szerette volna magát felküzdeni. A háromkomájú famíliák már oligarchák. A három koma pontosabb jelzője volt a vagyoni állapotnak, mint most a telekkönyv. Még a bétai Quendelt is aszerint taksálták Késmárkon vagy Lőcsén, hogy: „hívhat az talán száz komát is".
Nagy jel az efféle; hogyha a királyok nem rontanák is népeiket rendjelekkel, címekkel, találnának azok maguknak bolondító maszlagot eleget.
A kereszteléstől a temetésig minden szabályozva volt; az iskolázás, az esketési árak, a lakodalmi ebédek arányai és költségei - még a muzsikusok napidíját is szenátor uraimék határozták meg. Kártyát, kockát, fényes fogatok tartását eltiltották, unalmukban aztán dolgoztak az emberek és gyűlt a pénzük.
Mire is költhetett volna a szász polgár? Szeretőt nem volt szabad tartani, mert ha a hatóság megtudja, mind a kettőjüket száműzi a városból. De ha tartott volna is szeretőt (mondjuk, valami nagy titokban), az ugyan potom összegbe került volna. Az ékszerek közül a gyémántok, keleti gyöngyök, smaragdok és a szép piros rubinok ki voltak tiltva a városból. A megengedett drágakövek közt az ametiszt és a cseh granát volt a comes. Násfát nem ösmernek a szász asszonyok. Legfeljebb holmi ezüst vagy arany kinyitható szívek fityegnek a nyakukban. Még a kelmékben való dúskálást se engedte meg a rendőrség. A szegényebb osztály fehérnépei a morva-posztót, a csamlotot, a török bagasiát, perzsa mohárt használhatják. A leányoknál elég nagy fényűzés az is, hogy előkötőjükre, mellyel vasárnap a templomba mennek, selyemmel varrhatják ki ékes gót betűkben a nevüket: „Elisabeth Zabler", vagy: „Katherina Friebel" (ami, valljuk be, nem rossz szokás a templom előtt szemlét tartó legények szempontjából). A cselédsorban álló leányok négy-ötféle hitvány kelmére, a tarcolán, barchet, kanavász és stamelinre voltak kárhoztatva (de szerettek is elmenekülni szolgálatba a vidéki családokhoz). A több mint két segéddel dolgozó iparosok és kereskedők fehérnépei már a finomabb angol, hollandi posztókban, tafotákban is páváskodhatnak, ha a hiúság nyavalyája vérükben vagyon. A koronarása, csimazin, pokocsin csinos szoknyácskákat szolgáltat. Ami a génuai bársonyt, a velencei vagy flórenci atlasz viselését illette és a selymeket, az a gazdag patrícius asszonyok kizárólagos szabadalma, sőt meg van engedve a brokát selyem is, „ámbár tisztességes polgárnő és kisasszonya nem teszi", a brüsszeli és másfajta drága csipke ellenben szigorúan tilalmaztatik.
A leányok fején a pártán kívül semminemű drága érc nem alkalmazható - mivelhogy a haj úgyis a legnagyobb ékesség. A ruhák derekát, vagy az úgynevezett „Wiest"-et szabad a nyaknál mélyen is kivágni (persze, mivel nem kerül pénzbe), de amellyel nemigen éltek a szépek (persze, mivel rendszerint lapos mellük volt).
Ilyen életmód mellett a könnyűvérű nemzeti önvigasztalást, hogy „szegények vagyunk, de jól élünk", teljesen meg lehetett fordítani a szepességi szász városokban: „Gazdagok vagyunk, de rosszul élünk".
S mégis bámulat illeti a derék városi atyákat, kik így tudtak parancsolni, s e polgárokat még inkább, kik így tanultak meg engedelmeskedni. Mert bölcs és egészében mélyen átgondolt volt e kormányzat. A lőcsei bíró egy-egy kis velencei dózse a maga szenátoraival és negyedmestereivel, rideg végrehajtója egy hatalmas izmos politikának, mely ínját vágja a ragályos fényűzésnek, jól tudván, hogy a falusi nemesség életmódjának utánzása megölné városaikat, melyeknek tekintélye és privilégiuma a benne élő polgárság vagyoni erején nyugszik.
Nagy vonalakban ez a váza annak a keretnek, melyben felvirágozónak a XVI. század felvidéki szász városai, hol hemzsegnek a „pénzzsák" polgárok, kik az aranyakat és tallérokat ládákban tartják pincéjükben, vagy akik messze földön kereskednek borokkal és állati bőrökkel, nagy tőkéket forgatván, míg a nemes urak felváltva a törökkel a német ellen, vagy a császáriakkal a török ellen csatároztak.