Örkény István: Profesionálne sebavedomie (Szakmai önérzet Szlovák nyelven)

Engem kemény fából faragtak!
Tudok magamon uralkodni.
Nem látszott rajtam semmi, pedig hosszú évek szorgalmas munkája, tehetségem elismerése, egész jövőm forgott a kockán.
– Állatművész vagyok – mondtam.
– Mit tud? – kérdezte az igazgató.
– Madárhangokat utánzok.
– Sajnos – legyintett –, ez kiment a divatból.
– Hogyhogy? A gerle búgása? A nádiveréb cserregése? A fürj pitypalattyolása? A sirály vijjogása? A pacsirta éneke?
– Passzé – mondta unottan az igazgató.
Ez fájt. De azt hiszem, nem látszott rajtam semmi.
– A viszontlátásra – mondtam udvariasan, és kirepültem a nyitott ablakon. 

Vykresali ma z tvrdého kameňa!
Viem sa ovládať.
Nedal som najavo nič. Hoci na vlásku visela moja mnohoročná usilovná práca, uznanie talentu a celá budúcnosť.
– Som imitátor zvierat, – povedal som.
– Čo viete? - spýtal sa riaditeľ.
– Napodobňujem vtáčie zvuky.
– Žiaľ, – hodil rukou, to už nemá kurz.
– Akože? Hrdličie hrkútanie? Čvirikanie trstinového vrabca? Prepeličie zvolávanie? Čajčí škrekot? Škovránčí spev?
– Pasé, – ľahostajne povedal riaditeľ.
Bolelo to. Ale myslím si, že som nič nedal najavo.
– Do videnia, - povedal som zdvorilo a vyletel otvoreným oknom.