Petőfi Sándor: Na konci septembra (Szeptember végén Szlovák nyelven)

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
De látod amottan a téli világot?
Már hó takará el a bérci tetőt.
Még ifju szivemben a lángsugarú nyár
S még benne virít az egész kikelet,
De íme sötét hajam őszbe vegyűl már,
A tél dere már megüté fejemet.

Elhull a virág, eliramlik az élet...
Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!
Ki most fejedet kebelemre tevéd le,
Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?
Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre
Könnyezve borítasz-e szemfödelet?
S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,
Hogy elhagyod érte az én nevemet?

Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
Én feljövök érte a síri világból
Az éj közepén, s oda leviszem azt,
Letörleni véle könyűimet érted,
Ki könnyeden elfeledéd hivedet,
S e szív sebeit bekötözni, ki téged
Még akkor is, ott is, örökre szeret!

 
1847

Na údolí v rozkvitku záhradné kvieťa.
i pred okny ešte sa zelená brest;
lež vidíš-li posla hen zimného sveta?
Hôr na štíty sneh sa už sponáhľal sniest
Dnu v srdci mi mladistvom žiar leta žhavie,
aj skvitá v ňom jar ešte veškerých krás;
však, ajhľa, už sivejú vlasy mi tmavé,
mi hlavu už ožihol zlej zimy mráz.

Kvet opŕchne, uniká život ni tôňa...
Poď, ženuška, na klin môj hopkaj si, hop!
Čo hlávku včul schýlilas’ do môjho lona,
či zajtra, ach, nesklesneš na môj už hrob?
Och, reč: jestli umriem prv, s nárkom či telo
mi pokrovom zastrieš? a zdolá-li zmiasť
raz láska ťa iného mládenca, smelo
že opustíš preň môjho priezviska vlasť?

Ak vdovský raz odhodíš závoj, jak prápor
by čierny ho poves mi v náhrobný kríž:
ja vyjdem poň, mohyly odomknúc zápor,
tak v polnoc, a so sebou vezmem ho v skrýš,
ním utrieť si slzy, tak bez zvláštnej biedy
žes’ zabudla druha, i bolestný šrám
si obviazať srdca, čo ešte i vtedy
ťa miluje, miluje večne i tam!