Petőfi Sándor: Falu végén kurta kocsma

Falu végén kurta kocsma,

Oda rúg ki a Szamosra,

Meg is látná magát benne,

Ha az éj nem közelegne.

Az éjszaka közeledik,

A világ lecsendesedik,

Pihen a komp, kikötötték,

Benne hallgat a sötétség.

De a kocsma bezzeg hangos!

Munkálódik a cimbalmos,

A legények kurjongatnak,

Szinte reng belé az ablak.

"Kocsmárosné, aranyvirág,

Ide a legjobbik borát,

Vén legyen, mint a nagyapám,

És tüzes, mint ifju babám!

Húzd rá cigány, húzzad jobban,

Táncolni való kedvem van,

Eltáncolom a pénzemet,

Kitáncolom a lelkemet!"

Bekopognak az ablakon:

"Ne zugjatok olyan nagyon,

Azt üzeni az uraság,

Mert lefeküdt, alunni vágy."

"Ördög bújjék az uradba,

Te pedig menj a pokolba!...

Húzd rá, cigány, csak azért is,

Ha mindjárt az ingemért is!"

Megint jőnek, kopogtatnak:

"Csendesebben vigadjanak,

Isten áldja meg kendteket,

Szegény édesanyám beteg."

Feleletet egyik sem ad,

Kihörpentik boraikat,

Végét vetik a zenének

S hazamennek a legények.

Szatmár, 1847. augusztus