Mostantól a föld. A földvonzás prózája. Vasbeton tenger.
Profiboxoló kiöregedése. Költészetnek túl nyers indulat
az üres kikötőben, ahol senki sem törülgeti könnyét:
„itt az idő!” Mert itt van, és a jóravaló költő
a famentes papírra fölírja: „Férfikor”,
és hangjában nemes pátosz és titkolt könny rezeg,
mint tócsán eldobott koton. Ebből elég.
Az agg hölgy kozmetikája untat. Párducot
szelidítsen bár felhős sétányain vagy angyal-tollasan
riszálja magát a díszlet-hold alatt. Süket áriáit
süketeknek cifrázva igérhet megváltást: tudom, mit ér.
Mostantól a történet mind fontosabb.
A Mindenkivel-Megeshet. A Csak-Velem. A Vissza-Nem-Fordítható.
A tény, amit nem másíthat meg a csillagokba szökő fogalmazás.
A rejtett indokok folytán egy célra irányuló sors
kisszerű ugyan, de vérre megy.
Mostantól a sarkutazás hadtáp-költészete. Fedezék-betük.
A mágikus szem- és fül-bűvölés helyett: bakancs, meleg ruhák.
A vers torokszorító, cirkuszi mutatványa,
a fejjel-a-földben szárnyalás.
Ez a nagy helyzet. Sajnálatos, hogy az isten-eszme mindig emberarcú.
Jobb volna részvét-szárnyakon repülni, de vallatottból lesz a vallató.
Porrá szívni a gerinc-finánclábas cigarettát,
harag és szerelem, adj tüzet!
