Justus Pál: Oporuka (Végrendelet Szerb nyelven)

Most jól figyelj rám. Elmondom, mi történt.
Szomorú szavaimban ne keress
zengő kürtöt, fekete örvényt.
Csöndes szóval üzenem csak: szeress,
mert semmi nincs. Fájtam a szélben,
foszlányokká szakadt, hogy éltem,
s foszlányokból aranyba szőttem
az énekemet.

                             Jól tudom:
nem zúgnak az erdők előttem,
s alig ér hozzám fényüzenet.
De tudom, sokan jönnek még utánam,
s hogy ők egy kicsit jobban lássanak,
ahol nekem botlott a lábam,
s ahol olyan nagyon rámszakadt,
hogy olyan nagyon egyedül maradtam,
hadd mondjam el hát neked, ami történt.

Semmi sem történt. Hullámzik alattam
a föld. A százszor összetört fényt
hiába őriztem ez éveken,
mert velem együtt nézd, kialszik,
s a vaksötétben fény nekem
nem kell már. Vesztett harctól harcig
nem tévedhetek már el én
ezen az úton.

                 Nincs tovább. Tudom.
De légy tanú majd mégis rá, hogy voltam,
s láttad hogy vergődtem és kiabáltam,
s ha a lyukacsos földbe szertefolytam,
bizonyítsd hogy bár semmit sem találtam,
és életemből nem maradt meg semmi,
mégsem rémültem én el a halálban
és érdemes volt égve átsietni
e reménytelen földön. Láttak engem,
s én láttalak téged. Keress
majd össze versből abból, mit üzentem,
ha nem leszek majd, tégy akkor is lennem.
Csöndes szóval üzenem csak: szeress.

Budapest, 1933-1948

Sad pomno pazi. Šta se desilo, ispričaću.
Ne traži u tužnim mojim rečima
zvučnu trubu, crnu provaliju.
Samo tiho ti šaljem poruku: voli me,
jer sam bez ičega. Bolni su vetrovi,
život mi na razderotine raspade,
od razderotina u zlato se pretvore
moji stihovi.

                             Znam:
ispred mene šume ne šume,
poruka svetlosti ne stiže do mene.
Ali znam, doćiće mnogi iza mene
i da oni nešto bolje vide
mesto gde su mi se noge spotakle,
i sve se na mene svalio,
da sam potpuno sam ostao,
pa nek ti ispričam šta se desilo.

Ništa se nije desilo. Zemlja talasa
ispod mene. Sto puta razbijenu svetlost
zalud sam godinama čuvao,
jer zajedno sa mnom, gledaj, gasi se,
a u mrklom mraku svetlost više
mi ne treba. Od jedne izgubljene bitke
do druge na ovom putu
izgubiti se ne mogu.

                 Nema dalje. Znam.
Ali ipak budi svedok da sam bio
i video si kako sam se koprcao i vikao,
i ako sam se u poroznoj zemlji već izgubio,
potvrdi, iako ništa nisam našao
i od mog života ništa nije ostao,
nisam se užasavao od smrti
vredelo je preko ove beznadežne
zemlje plamteći preći,
i a ja sam te video. Potraži
nešto u pesmama od moje poruke,
i kad više me neće biti, učini da i tad budem.
Samo tiho ti šaljem poruku: voli me.

Budimpešta, 1933 – 1948