Weöres Sándor: Az özönvíz

Mikor a víz tetején forgó deszka vitte,

a deszka, mely forgott az örvény tűjén,

nem volt világtáj, csak forgás.

Menuh fölfelé nézett, a habos ködbe.

Nyújtotta két kezét:

"Uram, a ködöt hajtsd le rólunk,

küldd el előlünk az áradatot,

vedd kezem a tiedbe,

mint apámét és nagyapámét,

rejtsd a mélybe, a szent hegy alá,

tarthassa megint a világot."

Habzott a köd, forgott a víz.

Menuh kivette Mati öléből csecsemőjét.

"Uram, ládd, a két karomban elfér,

nem voltam-e én is ily kicsiny

és apám is, és nagyapám is?

Az örvénybe dobom,

ha meg nem segítesz engem."

A tajték felforrt,

a csecsemő fekete lett, mint a szén.

Ekkor Mati kikapta Menuh köpenye alól a lámpát,

a forgóba vetette.

Megint kezdődött a világosság.