Mintha létezhetne egy szilárd pont. Itt van pedig, e hínáros parton,
elhagyottan. Függeszd fel most kérdéseid. Hasztalan lapozza a szél
minden könyvek minden oldalát. Az időnek nincs jelenléte, csak
anatómiája a sziklák vésetében. Se ige, se bűvszó, mi eljuttathatna
súlyos mértanukba. Hagyd hát el tudományod: semmit sem ér, hiszen
varázslat, mit e szirtekbe gondolok. Bennük él, és a mi figyelmünk
mindig túlságos, avagy alkalmatlanul csekély. A ritkán fölszakadó
nyárvégi köd is többet tud a mozdulatlan csodákról.
Lehet bár nyers a kő, vagy verejtékkel darabjaira vágott: a geológia
folyvást megcsúfoltatik. Alapja ez a földnek; nem málladéka. Gránit,
melyben nincsen isteni szöszmötölés a szénvegyületekkel.
Én csak a szívem mérem. Nem hozzájuk vagy általuk: csendjük az,
mit magamra gombolok. Jól elférek e helyen; én, akinek szüntelen
szűk a láthatár. Felejthetek végre magyarázatokat, a bölcsességek
mindahány összegyűlt mondatát. Szólnak mégis.
„- Hontalanná tetted perceid; beszüntetted az emberi lényeget. Kővé
válsz te is. Üldögélj a parton, morzsold a habokba könnyes titkaid.
Hidd csak: fölháborulnak az örök-sós tengerek. Ne kérdezd, hányadik
vagy a tévelygők között.”
Tagadjak-e? Nem; én, a lélek vagyok itt, és mosollyal halok bármikor.
Ráérek, hiszen nincs holnap, mi naptárba írható. Talpam becézi a finom
homok; hangafüvön pihen fejem.
Tudom, ígéret vár; egy hívás, mi megtalál. Figyelem addig a susogást,
az álmokat; a csöndes árapályt. Térdig vízben hallgatom a sötétség
legendáit, s hogy ura legyek majdan a beszédnek, elhagyom mind az
emberi szót. Téveteg tudás ez, de az egyetlen igaz alkímia. Milliárd
alkony káprázik szememben; s a sziklamezők az északi éjben kitárják
sorsomat.
Aki kérdezni tud, elmondom annak e képtelen messzeséget. Elmegyek
most, nehogy elfelejtsem. Visszaszáll az álom a szilárd pont híján
sodródó világ zajos tereibe.
