Szijj Ferenc: Mittwoch (Dieses verstockte Sonnenlicht…) (Szerda (Ez az ablakban megülő napfény…) Német nyelven)

A „Kenyércédulák” című sorozatból

Ez az ablakban megülő napfény,

annyit se melegít, hogy bárkinek bárhová

egy könnyes csókot küldeni, ha mondjuk,

vagy halvány esély lenne egy kivételes

pillanatban, és mehet tovább az élet,

ölni, hazudni, a sötét, hideg forgatag.

Vagy mi az, hogy belőlem valami,

hogy odakínálnám időről időre a védtelen

oldalamat, és akkor az lenne az egész,

amelyben nagy nehezen lelepleződöm,

és aztán csak gyűjthetem egyre szálanként

és százasonként az örömöket.

Nem kell már senkinek a testem pusztán,

csak a lelki értékeket tartják számon,

amiért én is annyira hálás tudok lenni

néha a napnak, a holdnak és a mindenségnek,

hogy elúszom benne akár a legközelebbi partig is,

ahol kirakom a zsebemből a féktuskókat.

És akkor erre billenteni, mert lehet,

vagy akármerre az alkalom, hogy engedem-e

vagy még inkább engedem, mígnem már

nincs hová, hanem visszatér a hosszú,

korai vég a maga kis konkrétumával.

És abban pedig a rövid, kései kezdet.

aus der Serie „Brotzettel“

Dieses verstockte Sonnenlicht am Fenster

hat nicht die Wärme, um süße Küsse zu senden

an wen und wohin auch immer, wenn dem so wäre,

oder weil  in einem besonderen Moment eine winzige

Chance doch bestünde und danach geht das Leben weiter:

das Töten und Lügen, das dunkle, kalte Treiben.

Und wie ist es gemeint, dass ich von mir etwas,

dass ich meine ungeschützte Seite von Zeit zu Zeit

hinreichen sollte, und dabei ginge es ums Ganze,

weshalb ich mit Müh und Not  enthüllt werde

und dann anfangen kann die Freuden

scheibchenweise und scheinchenweise zu sammeln.

Niemand mehr will nur meinen Körper,

allein die inneren Werte werden registriert,

weshalb auch ich so dankbar sein kann,

manchmal der Sonne, dem Mond und dem Universum,

dass ich ins Schwimmen gerate, sogar bis zum nächsten Ufer,

wo ich meine Bremsblöcke aus der Tasche hole.

Und das gibt dann den Ausschlag, womöglich,

oder was auch immer, mir die Gelegenheit nachzugeben

oder um so mehr nachzugeben, bis es nicht

mehr geht, sondern das lange, frühe

Ende zurückkehrt mit seinem Konkretum.

Und darin aber der kurze, späte Anfang.

     Monika Rinck und