Egy árva mezeiegérke megunta a hosszú őszi esőket, s meg a koplalást. Gondolt
egyet, bemerészkedett a faluba. Tudta az egértörténelmet. Hallotta az öregebbektől,
hogy a házi egereknek, azoknak mindenük megvan. Pince, kamra, padlás tele minden
jóval. Egyedül csak a macskától kell óvakodniok. Még örültek is a házi egerek,
amikor a falu legszélső házának pincéjébe besurrant. De amikor kiderült, hogy
nemcsak látogatóba jött, hanem a telet is ott szándékozik tölteni, akkor bizony
már-már a rokonságot is kezdték kétségbe vonni.
– Aki mezeinek született, maradjon mezei – mondta bajszát megpödörítve a főegér.
– Magunk is szűkösen vagyunk. Meg aztán itt a macska. Az még az egerésző rókánál
meg a sasnál is szemfülesebb, furfangosabb. Egy-kettőre karmába kaparint.
– Bizony, bizony! – cincogták kórusban a többiek.
– Kivált, ha megtudja, hogy milyen ínyencfalatnak való érkezett.
– Könnyen megtudhatja.
– Meg bizony, meg bizony.
– S akkor aztán jaj neked, jaj neked!
Szép egy rokonság – riadt meg a kis mezeiegér –, ezek még képesek lesznek följelenteni
engem a macskánál.
– Cini-cin, fuss, ha tudsz, cin-cici, fuss, ha tudsz! – Azzal már ott se voltak.
Mintha a föld nyelte volna el őket. A nyirkos pince földje.
Elsötétült a világ. A nyitott pinceablakban megjelent a macska.
– Följelentettek. Föl! A nagy cincogásukkal. Jaj nekem! Végem van, végem! –
dermedt meg a kisegér.
– Hát te kiféle vagy? Vagyis voltál! – morrant a macska, és már ugrott is.
De ugrott az egérke is. Nem oldalt, nem hátra, hanem szembe a macskával. Elsurrant
alatta. A macska még meg is csúszott a nyirkos pince földjén. Időbe telt, míg
a fenekével lefékezhetett.
A kis mezeiegér örömében még el is viccantotta magát. Így szoktak ők egérutat
nyerni kinn a mezőn a sassal, rókával szemben is. Most már magabiztosan kuporodott
a legalacsonyabban ülő kád alatt. Ahová egy nagyobbfajta házi egér is nehezen
juthatott volna be, nemhogy a macska. Ott ült, töprengett egész éjszaka. A macska
egy ideig még kerülgette a kádat. Várta, leste, hátha karma közé kaparinthatja
a kis orcátlant. Még alvást is színlelt, de a kisegér nem ment lépre. Aztán
amikor hallotta, hogy a macska, beletörődve a sikertelenségbe, kiugrott a pinceablakon,
még szundított is egyet.
Hajnalban ismerős cincogásra ébredt. Kikémlelt s látta, hogy egy jóindulatú
egérmama hívogatja:
– No, csakhogy megtaláltalak. Futtomban, ahogy visszanéztem, láttam eszes életrevalóságod.
Gyere, kitaláltam valamit. Itt tovább nem maradhatsz. Tud rólad a macska. S
a nemzetség is, láthattad, félti a maga kis rágnivalóját.
Fölkalauzolta a kis pártfogoltját a kamrába.
– Itt ez a bőrönd. Már be van pakolva. Nemsokára indul a gazda fia vissza az
iskolába. A városba. Már el is kezdtem rajta egy kis lyukat. A sarkán, ott a
legkopottabb. Tágítsd tovább, hogy beférhess. Bújj be szépen. Utazz el. Világot
láthatsz. Ott kevesebb az egér. A macskák meg csak szobadíszek. Nem egerésznek.
Járj szerencsével. – Azzal már be is surrant a lyukba.
A kis mezeiegér pedig egykettőre berágta magát a bőröndbe. Még valami ruhaneművel
a kis lyukat is elálcázta. Mire elkészült, nyílt a kamraajtó. Meglendült a bőrönd.
S a kisegér először érezte életében a repülés boldog örömét.
