S ez az, amiről szólani akarok. Mert, hogy nem volt akkor közönyös irántam,
ebben biztos vagyok. Érzi azt az ember. Sőt, sőt éppen ezt a jelenetet: a szeme
villanását s az arca forróságát szoktam én magam elé idézni, valahányszor rám
jött a kételkedés, hogy egyáltalán van-e a képzeletében érdeklődés a személyem
iránt.
És most erre is gondoltam. Ezért is nem szóltam semmit, akármilyen boldogtalannak
látszott, mikor benyitott hozzám a köpenyében. Semmit se kérdeztem, nem néztem
a szemébe, s nem kutattam a titkai után. De más okból sem. A nagy leszámolásokat
én sohase szerettem, sem a végleges nyilatkozatokat.
– Ha akarod, még őszintébb leszek – mondta nekem egyszer egy hevesvérű társam
a tanfolyamon. S én már akkor is ezt feleltem neki: — Szükségtelen. Olyan nagyon
őszinték mi ne legyünk egymáshoz. – És ma is ezt vallom. Mert mi a vége? Minthogy
egyik se tud a másik igazával mit csinálni, ki-ki a magáét hangoztatja tovább,
s így haladnak párhuzamosan a semmi felé.
S ez még a kisebbik baj. Mert közben hamar el is hangzik a szó… S vannak szavak,
amelyek végzetesek, tudjuk, s amellett még csak nem is igazak. Vagy nem egészen.
Mert mihelyt kiszalad a száján, hogy nem szeret, vagy ilyesmi, hogy nem tud
velem élni – minden eldőlt, mert visszavonhatja-e másnap? Vagyis formákon múlik
az élet. – Gyűlölöm – lehet ebben is igazság. Viszont, mihelyt elfogadom a granadai
éjszakákat tanulságul, akkor már nemcsak ennyiből állunk. S akkor óvatosnak
lenni mégiscsak érdemes.
Különben is, kik azok, akik tökéletesen egymáshoz valók, ki mutat nékem ily
boldogokat? Az embernek sokat kell tudni elviselni, mindig és mindenütt a világon,
ez az igazság.
