Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Kardos G. György: Avraham Bogatir hét napja

Kardos G. György portréja

Avraham Bogatir hét napja (Magyar)

Avraham egy ízben kirándult Jaffába Harpaghoz, akinek akkor még csak bádogosműhelye volt az első zsidó házak egyikében. Késő este érkezett, és sehogy sem sikerült megtalálni a házat, fáradtan bolyongott a mocskos és sötét városka szélén. Egy fiatal férfi lépett melléje, erősen barna bőrű, kis, leheletnyi bajusszal, és héberül, melybe arab torokhangok vegyültek, megkérdezte:
– Keresel valamit, barátom?
Avraham bizalmatlanul hallgatott, akkor a férfi egy szuszra elmondta, hogy ő is zsidó, cipész a mestersége, Jaffában lakik, és három gyermeke van.
Avraham gyanakvása valamelyest eloszlott.
– Egy barátomat keresem. Elmagyarázta, hol lakik, de nem találom meg.
– Nagyon sötét van – bólogatott megértően a férfi –, de ha már találkoztunk, tisztelj meg vele, hogy az én házamban töltöd az éjszakát.
Avrahamot meglepte az ajánlat, és hirtelenében nem talált rá indokot, hogy visszautasítsa. Hallgatott.
Az ismeretlen érezte a beleegyezést, és már úgy is folytatta:
– Benn lakom a városban, barátom, tizenöt perc alatt odaérünk, de vissza kell mennünk a jaffai útra, erre itt egy falu van, Abu Kabir. – S egy pillanat szünetet tartott. – Miért ne innánk meg, barátom, egy kávét előbb Abu Kabirban?
Avraham ezt sem bánta.
– Alig néhány lépés Abu Kabir – mondta a férfi, és Avrahamba karolt.
A falu valóban rögtön az új házak után kezdődött, s alig mentek valamit a vályogkerítések tetején ugató kutyák között, az ismeretlen megállt egy kőház előtt, melynek udvarára külön kapu nyílt.
– Lépj be, barátom.
A pici udvaron, a vadszőlővel befuttatott, málló falak mellett körös-körül falusi arabok ültek, gyékényeken és apró zsámolyokon, pillantásukat a földre szegezve, előttük az alacsony asztalokon üres kávéscsészék. A házból kilépett a főnök, és könnyedén meghajolt az ismeretlen előtt, aki valamit mondott neki arabul. Avraham egy szót sem értett belőle, de megérezte, hogy a férfi jobban beszél arabul, mint héberül. S a biztonságból, ahogy az udvar mélyéről előhúzott két zsámolyt, azt is látta, hogy gyakran megfordult már ezen a helyen.
– Dzsamal! – kiáltott a főnök után a férfi. – Franszaui! – Ez a kávéra vonatkozott, hogy nem sűrű és tömény török kávét kér, hanem felhígítva s a zaccot leszűrve. Ezt hívják francia kávénak.
A petróleumlámpák gyér fényében a falhoz támaszkodó fellahok hosszú árnyakat vetettek, a dermedt mozdulatlanság kísérteties volt. De az ismeretlen nem alkalmazkodott a csendhez, hangosan faggatni kezdte Avrahamot, mikor jött Palesztinába, mi a véleménye neki és barátainak a törökökről, angolokról, franciákról. Avraham óvatosan válaszolgatott, s amikor a férfi szavaiból leplezetlenül áradt a törökök gyűlölete, olyan közhelyeket ismételgetett, melyekről feltételezte, hogy a férfi szája íze szerint valók.
– A törökök úgy bánnak az arabokkal, mint az állatokkal.
S ezzel a kijelentésével nagyon elégedett volt.
Ismét megjelent a főnök, kezében nargilét tartott. Különös szertartás kezdődött. Dzsamal körüljárt a vízipipával, melyből minden fellah szívott egyet-kettőt. Avraham először vonakodott elvenni a feléje nyújtott szívókát, de az ismeretlen rosszallóan csóválta a fejét.
– Ez sértés, ha nem fogadod el.
Avrahamnak sejtelme nem volt róla, miféle szertartáson vehet részt, de hát nem akart senkit megsérteni. Fanyalogva vette szájába a szívókát úgy, hogy alig érintette ajkával. A füst jó ízű volt, illatos. Bő gomolyagban fújta ki, és még egyszer megszívta a pipát. Ezután megittak újra egy kávét, és rövid idő múlva az előbbi szertartás megismétlődött. Az ismeretlen fizetett, felállt, és hívta Avrahamot, itt az ideje, hogy induljanak. Amikor kiértek az útra, megkérdezte:
– Hogy ízlett, barátom, amit szívtál?
– Ízlett – felelte Avraham, és könnyű szédülés fogta el. – Ez rendes dohány volt?
– Nem, valamiféle fű.
A szédülés rohamosan nőtt, nem is szédülés volt valójában, a teste lett inkább egyre könnyebb. Ha arabra fordítja az ismeretlen válaszát, megkapja rögtön a magyarázatot. Fű arabul hasis.
Avraham szinte súlytalanul imbolygott a férfi mellett, nyoma sem volt már a fáradtságnak, óriási léptekkel lebegett a város felé, s kellemes izgalom öntötte el.
– Menjünk még valahova? – kérdezte az ismeretlen, s hangja titokzatosnak és sokat sejtetőnek tűnt.
Avraham izgalma közben határozott tartalmat kapott.
– Menjünk el egy bordélyházba.
De ezt nem is ő mondta. A torkából egy idegen, mély hang szólalt meg.
A férfi valamit motyogott feleségéről és gyerekeiről, Avraham tudatáig csak a kérdés megtagadása ért el.
Jaffa azonban kárpótlásul tündöklő fényben várta őket. A cukrászda, melynek teraszára leültek, csillogott a tükrök sokaságától, a pult édességektől roskadozott. – Hol lehetett ez a cukrászda a szeméttel, bűzzel és rejtélyes bűnökkel zsúfolt városban? – Jól öltözött, kellemes arcú fiatalemberek vették körül asztalukat, az ismeretlent barátként üdvözölték. Társalgás közben olykor tekintetüket Avrahamra emelték, s ő tudta, hogy róla beszélnek, de már nagyon kábult volt ahhoz, hogy ennek jelentőséget tulajdonítson. A cukrászda előtt csodálatos nők sétáltak, olajos bőrűek, puhák, kívánatosak, az egyik leült a teraszon és Avrahamot nézte, összeszűkült szemmel, félig nyitott ajakkal, és ringatta magát a széken. Avraham irtózatos vágyat érzett, de már menni kellett tovább, útitársa idegesen sürgette. Egy csúf, koldusféle, rongyos ember jött velük, egész úton vitatkozott valamiről a férfival, s az utolsó utcai lámpánál elmaradt. A tengerparton húzódó kivilágítatlan óvárosba értek, mely romházaival lakatlannak látszott. A félelem hirtelen tört Avrahamra, és lépésről lépésre nőtt.
– Meddig megyünk? – kérdezte elszorult torokkal.
– Ott lakom – mondta nyugodtan az ismeretlen, és egy bizonytalan irányt mutatott, de néhány lépés után éppen ellenkező irányba fordult be. Avraham szeme már hozzászokott a sötéthez, s a szűk utca végén látni vélte a tengert, melynek zúgása az óváros kezdete óta kísérte őket. Megállt.
– Nem megyek tovább.
– Miért? – kérdezte az ismeretlen, kellemetlenül meglepve.
– Félek – rebegte Avraham.
A férfi megragadta a csuklóját.
– Akkor most mondok neked valamit – mondta fojtottan. – Én nem vagyok ember.
Avraham összeszorította fogait, hogy ne vacogjanak. Némán álltak szemben egymással, míg végre elég ereje volt, hogy fulladozva megszólaljon.
– Mit akarsz ezzel mondani? Ki vagy te? – és próbálta kiszabadítani a kezét.



KiadóSzépirodalmi Könyvkiadó, Budapest
Az idézet forrásahttp://dia.pool.pim.hu/html/muvek

minimap