Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Németh László: Gyász

Németh László portréja

Gyász (Magyar)

Alig néhány hónap telt el az ura halála óta és Zsófinak már erőltetni kellett az eszét, hogy arra a napra s ami azelőtt volt, vissza tudjon emlékezni. A gyerek sok dolgot adott, s az öregasszony, amióta a fia úgy járt, keveset mozdított a gazdaságban, még botot is vett, csakhogy mutassa, mennyire megtörte a baleset: nem tud ő már a majorság után szaladgálni. Zsófi nem zúgolódott, hogy a mamának nagy bánata mellett olyam szép piros a bőre. Még kapóra is jött neki, hogy az öreg kihúzza magát a dologból: hajnaltól estig sürgött-forgott, úgy el tudott feledkezni a munkában, mint régebben soha.
Ha olykor mégis rászakadt az emlékezés, kínos érzése támadt, mintha megoldhatatlan feladat elé állították volna. Egész szeszélyesen törtek rá ezek a pillanatok: egyszer, amint a fejéshez ment s a kocsisgyerek a lovakat épp itatni hajtotta, – szép búsan sorjáztak ki a lovak s szőrükön megcsillant az első csillag fénye – máskor meg, amint a kis Sanyikát tisztába tette, a bömbölő gyerek gyűrűs combjai közé gyűrte a pelenkát s belegügyögött az arcába, hogy megvigasztalja. Ilyenkor egyszerre meghidegedett a szíve körül, a sajtár megállt a kezében, a gügyögés a torkára akadt, mintha nem is akkor érte volna őt a veszteség, hanem most vesztene el mindjárt valami pótolhatatlant, talán az emlékét annak a veszteségnek. Félelmében ide-oda kapkodott, hogy elcsípjen valamit abból a szörnyű emlékből, amely most fog örökre elfutni az emlékezete elől, de mindig csak részletek villantak fel, sohasem az egész. Egyszer arra emlékezett, ahogy az ura vadásztáskájába a kolbászt meg a kenyeret beletette, még a havas udvarra is, ahogy a tarisznya fölött a szürkületbe kitekintett; máskor a Horváth Péter bácsi arca volt előtte, amikor éjszaka bezörgetett, ott állt a tornácon s nem tudta, hogy kezdje, – mögötte a holdas udvaron a kocsis körülötte sipkás tapogó emberek. Egyszer-egyszer olyan világosan merült föl ez a kép, hogy még az udvar mélyén a kutat is megtudta különböztetni, a káván csillogó vödröt, mintha akkor az egyszer látta volna a kútjukat s többé soha. De mindig csak egy-egy ilyen kép világosodott ki előtte. Az eszével el tudta ugyan sorolni, mi hogyan következett, de nem látta, csak azt a darabkát, amit az emlékezete föltálalt; sokszor még az ura arcvonásait sem bírta visszaidézni. Ilyenkor hálátlannak és gonosznak érezte magát s az esze belefáradt az erőltetésbe. Szerencsére, a gyerek nem fekhetett ott ítéletnapig kitakartan; a karjára kellett venni, elbolondítani valamivel, mert durcás, haragos kölök volt, ha ordítani kezdett, kidagadtak fején az erek. A lovak is visszabandukoltak s a tehén alatt a sajtárba föcskölő tej ritmusán elbódulva Zsófi visszaereszkedett a napi munka hullámverésére; az emlékezés pillanatai pedig mind ritkábban vették elő öt, mintha öntudatlanul is védekezett volna a velük járó szorongás ellen.
Talán az évszak is okozta, hogy az a nap olyan messze sodródott Zsófitól. Az ura a februári körvadászaton járt szerencsétlenül, aztán hamar kitavaszodott; a kút körül felengedett a jég, melyen az itató állatok el-elcsúsztak, a tetőn nedvesen virított a moha s a frissen meszelt istállófal vakított, mint a tükör. Abból az udvarból, amelyre a Sömjén kocsiján Horváth Péter bácsi beállított, nem maradt semmi, s ha Zsófi látni akarta a saraglyát, melyen a pokrócba takart urát behozták, egy egészen más udvarba kellett átszállnia. A hó a gádor előtt, a lehalványadó csillagok az égen, a szürkeség az embereken, a vérfolt a pokrócon: olyan, mintha nem is maga látta, csak hallotta volna. Igaz, hogy néha kísérteties élesen tért vissza belé, amint a szegény urát öltöztették. A karja kiszaladt a mosogató asszony kezéből s hangosan koppant az ágy szélére. De ez az éles koppanás olyan elszigetelt volt, sem előtte, sem utána semmi, élességében csak annál valószínűtlenebb. Ebből a lombos udvarból, melynek napos, döngöl, földjén fecskék gyors árnyai keresztezik egymást s kotlósok menekülnek az elszabadult csikó elől, nem tudott visszatalálni a maga zsibbadt ijedelméhez, a kipakolt halott fölött kiszakadó sikoltásaihoz.
Mondják, úgy viselkedett, mint az eszeveszett, le akarta szaggatni magáról a ruhát s le kellett fogni, mert indult, hogy megöli a Sömjént, akit az ura haláláért okolt. Most már ezt a kétségbeesett dühöt sem bírta föltámasztani. Igaz, hogy a Sömjén hibás volt; a vadászat, mint rendesen, az ő pincéjében ért véget s neki megvolt az a bolond virtusa, hogy rázárta a vendégeire az ajtót s addig ki nem eresztette őket, amíg valamennyien el nem áztak. Ma se tudja senki, hogy történt a szerencsétlenség. Péter bácsi is arra emlékezett csak, hogy Sándor az új puskáját mutogatta; egy centivel föllebb vitt a puska, de ő már úgy számítja a lövést. Voltakép senki se figyelt rá, a vadászok egy része összevissza kornyikált, a másik a murás Pethest csúfolta, a híres kocavadászt, egyesek meg az alsó pincében ittak s a hordók közül támolyogtak elő, amikor a lövés eldördült. Csak annyi biztos, hogy meglőtte magát. Zsófi kétségbeesésének azonban áldozat kellett, magát a balsorsot akarta megfojtani, amellyel most találkozott először szemtől-szemben. Az anyósa többször is elmesélte neki ezt; Zsófi ilyenkor hallgatott, s ha lehetett, fordított a szón. Derengett benne valami, hogy amint az urát mosdatták, ő egyszerre csak sikoltozni kezdett, az udvarra rohant s emberek birkóztak vele a hóban. De ez most úgy tűnt föl, mintha valaki más sikoltozott volna belőle s más birkózott volna. Ahogy itt ült a tornácon, az anyósa mellett, s nagy zsákvarrótűvel foltozgatta beszéd közben nyárra a zsákokat, olyan volt az egész, mint az álom.
Estefelé néha hazaszaladt a szüleihez. Ilyenkor a kapuk előtt ácsorgó emberek úgy néztek rá, mintha nem is őt, hanem a szerencsétlenségét néznék. Köszöntésükben volt valami szokatlan: Zsófi ismerte ezt a hangot, azelőtt ő is ilyen idegenkedő tisztelettudással húzódozott a sorssújtottaktól. Már rég elment mellettük s még hátában érezte a tekintetüket, elképzelte, ahogy valami megjegyzést tesznek rá s aztán elismétlik egymásnak az ura esetét, mint annyiszor a baleset óta. Zsófi a hátába szegzett tekintetek alatt kissé begörbítette a derekát s lelkiismeretfurdalást érzett, hogy nem találta meg magában azt a nagy fájdalmat, amelynek az ácsorgó emberek idegenkedő csodálata szólt. Összeszedte a gondolatait, hogy a maga szomorú özvegyi sorsára gondoljon; «meg se száradt a menyasszonyi csokra s már feketébe öltözött», «huszonkét éves s már itt áll a világban, mint a kisujja», addig gondolkozott ezen, amíg a gondolkozásba belefáradt. A rokon asszonyok, akik időnként el-elfogták, egész kereken megkérdezték: no megvigasztalódtál már kicsit, Zsófink, s félre fordított fejükből rengeteg szánalommal pislogtak rá. Zsófi tudta, hogy két hónap alatt nem illik kicsit sem megvigasztalódni s azon volt, hogy épp olyan fejhangon feleljen, mint ők: nem olyan könnyű abba beletörődni ángyi; elébb megöregszem én, mint beletörődjek. Eleinte bántotta valami, amíg ezeket a vigasztalhatatlan szavakat mondta. Amint lehetett, kitépte magát az ángyi nyúlós vigasztalásából s utólag iparkodott olyan elkeseredett lenni, mint a szavai; de hogy ez a maga-búsítás egyre nagyobb fáradságba került, hozzászokott viselkedése és érzései közt ehhez a kis hazugsághoz, megtanult érzés nélkül válaszolni a fájdalmas tekintetekre és siránkozó biztatásokra, csak arra vigyázott, hogy mint «fiatal özvegy»-et meg ne ítéljék.
Szégyenkezéséből annyi maradt csak meg, hogy ritkábban ment ki az utcára, ahol mindenki a gyászát tartotta elé. Még haza sem igen járt, mert azok is úgy voltak, hogy álló héten alig gondoltak dolguktól rá, meg a szegény urára, de ha ő munka után hazaszökött, mindjárt azt hitték, ráncolni kell a homlokukat a szánakozástól. Akkor már jobb volt otthon az apósáéknál. Azok legalább vele együtt felejtettek. Az öreg Kovács éppoly szótlan ütötte a levesébe a bajszát, mint azelőtt, s legénysógora, a Józsi, már két héttel a temetés után az iparoslegényekkel kuglizott; mondják, hogy a szolgalegények el is verték egy külsősori lány miatt. Az anyósa néha előhozta a fiát, de csak ha idegeneknek mutathatta a bánatát, vagy ha munkaidőben is az újság vasárnapi mellékletét böngészte. Ezek közt még Zsófi gondolt a legtöbbet szegény Sándorra s megnyugodhatott, hogy mégsem olyan rossz asszony ő, mint a faluban érzi, ahol annak a «szegény, szerencsétlenül járt» Kovács Sándornak a feleségét képmutatóskodásra kényszerítik az özvegyasszony híréért.



KiadóMóra Könyvkiadó, Budapest
Az idézet forrásap. 5-9.

minimap