Tóth Árpád: Elegia per un cespuglio di ginestra (Elégia egy rekettyebokorhoz Olasz nyelven)
Elégia egy rekettyebokorhoz (Magyar)Elnyúlok a hegyen, hanyatt a fűbe fekve, S tömött arany diszét fejem fölé lehajtja A csónakos virágú, karcsú, szelíd rekettye, Sok, sok ringó virág, száz apró légi sajka. S én árva óriásként nézek rájuk, s nehéz Szívemből míg felér bús ajkamra a sóhaj, Vihar már nékik az, váratlan sodru vész, S megreszket az egész szelíd arany hajóraj.
Boldog, boldog hajók, vidám lengők a gazdag Nyárvégi délután nyugalmas kék legén, Tűrjétek kedvesen, ha sóhajjal riasztgat A lomha óriás, hisz oly borús szegény. Tűrjétek kedvesen, ha lelkének komor Bányáiból a bú vihedere kereng fel, Ti nem tudjátok azt, mily mondhatlan nyomor Aknáit rejti egy ily árva szörny, egy - ember!
Ti ringtok csendesen, s hűs, ezüst záporok S a sűrű napsugár forró arany verése Gond nélkül gazdagúló mélyetekig csorog, Méz- s illatrakománnyal teljülvén gyenge rése; Ti súlyos, drága gyöngyként a hajnal harmatát Gyüjtitek, s nem bolyongtok testetlen kincs után, Sok lehetetlen vágynak keresni gyarmatát Az öntudat nem űz, a konok kapitány.
Én is hajó vagyok, de melynek minden ízét A kínok vasszöge szorítja össze testté, S melyet a vad hajós őrült utakra visz szét, Nem hagyva lágy öbölben ringatni búját restté, Bár fájó szögeit már a létentúli lét Titkos mágneshegyének szelíd deleje vonzza: A néma szirteken békén omolni szét S nem lenni zord utak hörgő és horzsolt roncsa.
És hát a többiek?... a testvér-emberek, E hányódó, törött vagy undok, kapzsi bárkák, Kiket komisz vitorlák vagy bús vértengerek Rettentő sodra visz: kalózok s könnyes árvák, - Ó, a vér s könny modern özönvizébe vetve Mily szörnyü sors a sok szegény emberhajóé: Tán mind elpusztulunk, s nincs, nincs közöttünk egy se, Kit boldog Ararát várhatna, tiszta Nóé.
Tán mind elpusztulunk, s az elcsitult világon Csak miriád virág szelíd sajkája leng: Szivárvány lenn a fűben, szivárvány fenn az ágon, Egy néma ünnepély, ember-utáni csend, Egy boldog remegés, és felpiheg sohajtva A fájó ősanyag: immár a kínnak vége! S reszketve megnyilik egy lótusz szűzi ajka, S kileng a boldog légbe a hószín szárnyu Béke.
|
Elegia per un cespuglio di ginestra (Olasz)Mi sdraio sul monte, supino nell'erba, E sul capo mio colmo di fronzoli d'oro si china L'esile dolce ginestra dai fiori a scafo, Tanti fiori ondeggianti, cento minute aeree barchette. Io le guardo qual solitario gigante e dal cuore Mio grave come giunge alle labbra mie tristi il sospiro, Procella già quello è per esse, inattesa impetuosa tempesta, E trema l'intero soave sciame d'oro di barche.
Felici, beati legni oscillanti festosi nel quieto Glauco aere del pieno meriggio di fine estate, Abbiate pazienza se sospirando vi spaventa Il pigro gigante, ché sì turbato è il misero. Abbiate pazienza se dal cupo fondo Della sua anima turbina la tempesta, Voi non sapete quali abissi d'angustia Indicibile cela un tal mostro solingo, un - uomo!
Oscillate quietamente, i freschi scrosci d'argento Ed i fitti roventi bagliori del sole dorato Giungono leggeri sino al vostro apice ornato, Di miele e profumo colmandovi l'esile varco; Raccogliete come care gravi perle la rugiada Dell'alba, e non vagate dietro un tesoro irreale, Non vi spinge in cerca del reame di tante false Brame il capitano caparbio, la coscienza.
Anch'io sono barca di cui però ogni pezzo Tenuto è in un sol corpo dai chiodi delle pene E che il fiero nocchiero all'impazzata guida ovunque Invece di farla cullare sino a pigrizia nella baia mite, Benché il dolce fluido del segreto monte magnetico Della vita trascendente ormai attiri i suoi chiodi Dolenti a rovinare su muti scogli in pace e non sia Rottame graffiato e rantolante di feroci vie.
E allora gli altri? ... gli uomini fratelli, Queste sballottate, peste o abiette, cupide barche Portate da orrenda corrente di velacce o di laghi Tristi di sangue pirati sono ed orfani lacrimosi, - Oh seminando nel moderno diluvio di sangue e di lacrime Che fato atroce spetta ai tanti tristi uomini barche! Forse tutti morremo e nessuno, nessuno è tra noi Che puro Noè un felice Ararat possa aspettarsi!
Forse tutti morremo e sul mondo acquietato Ondeggerà solo una miriade di dolci barchette di fiori: Arcobaleno giù nell'erba, arcobaleno su nel ramo, Muta festa sarà il postumano silenzio, Felice tremito, ed ansimerà sospirando La dolente materia primitiva: ormai fine allo strazio! Tremula si schiuderà la vergine bocca del loto E nell'aria felice si librerà la candida ala della Pace.
|