Busszal jöttünk Pozsonyból. A rossz úton keresztbe fatörzs feküdt a sárban. Az új határt jelezte. Kiszálltunk karcsú nyírfák közé a könnyű ködben. Örüljek, sírjak, féljek, amiért hazajöttem?
Kezem jeges volt s vibrált, az arcom lázban égett: olcsó boldogság vár rám, avagy a sors haragja?
Rongyos honvéd mutatta: menjünk be a barakkba. Elől mi ketten álltunk. Szemközt, egy konyha-asztal mögött szovjet őrmester, lyukacsos, puffadt arccal. Úgy tett, mintha nem venné harminchatunkat észre. Előtte cirill újság. Nem olvasta, csak nézte. Húsz perc telt el. Krákogtam. – „Ne ingereld fel, Gyurka”, súgták. A ruszki végül félcombja alá dugta hírlapját s felpillantott Valira. – „Szép burzsujka!” kiáltotta vidáman, s egész jó magyarsággal, a fagyos hallgatásban. Majdnem hogy megsajnáltam s a két passzust eléje helyeztem. Washingtonban kaptuk, szívet vidító kis ünnep keretében az új magyar követtől. Két hónapja volt éppen. Az orosz altiszt húsos szemhéja pupillája mellé borult, miközben nagylassan megvizsgálta, majd fiókjába csapta az útleveleinket. – „Azonnal adja vissza!” Fölényesen legyintett: – „Nyugalom. Egyelőre elvettük. Pesten kérjék majd vissza, ha leülte a börtönbüntetését.” – „Börtönbe küld?” nevettem. – „Ezt nem vártam magától. De addig is, hadd halljam, hogy milyen bűnnel vádol.” Felemelte az ujját, mint ki rossz fiút dorgál. – „Dutyiba megy, mert Hitler katonáival szolgált.” – „Az USA katonája voltam”, s remegni kezdtem mérgemben – „nem harcoltam a náci hadseregben.” – „Amerikai? náci? a kettő nékünk mindegy.
Mehetnek”, mondta s már a következőnek intett.
(Magyarországon, 1946–1950)
