Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Csáth Géza: Matricidio (Anyagyilkosság Olasz nyelven)

Csáth Géza portréja
Cikos Ibolja portréja

Vissza a fordító lapjára

Anyagyilkosság (Magyar)


Osvát Ernőnek


Ha szép és egészséges gyermekeknek korán meghal az apjok, abból rendesen baj származik. Witmannak kér fia volt már, négy- és ötévesek, amikor egy napsugaras, csak kissé szeles novemberi délutánon búcsút mondott a világnak. Elég könnyen halt meg, és egészben nem sok bánatot hagyott maga után. A felesége, az özvegye szép asszony volt, de szelíd természetű és erősen önző. A férjét sohase kínozta, de egy bizonyos fokon túl sohase is szerette. Férfiaknál sokkal megbocsáthatóbb ez, mint asszonyoknál, akiknek egész életét igazolja, menti, sőt értékessé is teszi az erős, bár sok tekintetben oktalan érzelem. Witmannénak azonban szintén meg kell bocsátanunk, mert végre is két szép és erős fiút hozott a világra. Az utcában, ahol egy kétemeletes rozoga falépcsőjű házban laktak, a szőke, gyászruhás Witmannét határozottan méltányolták. Pedig eleinte gyenge csípőjű és gyerekszemű volt ez az asszony. Mondom mint ember: se jó, se rossz. A két fiát éppen olyan keveset csókolta, mint verte. Kevés közük volt egymáshoz, amint az lassanként mindjobban kiderült.
A fiúk a szomszédba jártak játszani. Hosszú délutánokon át késő estig nem mutatkoztak. Keveset és csak egymás között beszéltek. Fekete kis szemeikben Witmannak, az apjuknak lelke csillogott. Padlásokra mászkáltak, régi ládákban szaglásztak, macskákat hajkurásztak. Gyakorta utánuk mászva padláslyukakon át ki, a háztetőre is a magas tűzfalakig, a sajátságos formájú, füstös szagú kéményekig. Míg a nyár tartott, fürödni jártak a folyóhoz, és madarakat fogtak az erdőben. Witmanné enni adott nekik, és tiszta alsót szombaton este. Az iskolába is velök ment, ha iratkozni kellett. Különben csendesen élt, és csendesen hízott. Egy bankhivatalnokkal ismerkedett meg férje halála után fél évre, aki fiatal és szép gyerek volt, borotvált állal, széles vállakkal, de finom, rózsaszínű és lányos arcbőrrel; Witmanné vágyott reá, és bár nehezére esett, sőt fáradságába került: kacérkodott is vele. A hivatalnok kísérgette, meglátogatta, teát kapott és csókokat. A férfi unalomból meg lustaságból nem hagyta ott a nőt.
Witman fiai keveset törődtek az anyjokkal meg a szeretőjével; terveik és dolgaik voltak. Gimnáziumba kerültek. Megnyúltak, vékony és erős csontjaikon mint acéldrótok feszültek ki kicsiny izmaik. A tanulást könnyen intézték, felkelés után, negyedóra alatt. Az iskola egyáltalán nem játszott szerepet az életükben. Nagyúri foglalkozásnak ismerték föl az élést, s betudatlanul és korán a saját szükségleteikhez formálták az időt.
A padlás egyik rejtett zugában rendezték be a kis boszorkánykonyhájukat. Nyilak, gumipuskák, kések, fogók, kötelek és csavarok voltak itt összegyűjtve, elrejtve és osztályozva. Szeles őszi estéken, ha megették a vacsorát – az anyjok egy piros kötésű német regénybe merült –, halkan és gyors léptekkel lesuhantak az utcára, futásnak eredtek, bejárták a fél várost. Lesbe álltak. Kóbor kutyáknak hurkot vetettek a nyakába, és hazacipelték. Bekötötték az állat száját, és deszkára húzták. Apró lámpájuk, mint az erdő elátkozott kastélyának távolvilága, fénylett a nagy padlás barna, nedves homályában. A két fiú pedig óvatos, izgatott lassúsággal fogott hozzá a munkájához. Fölhasították a kutya mellkasát, leitatták a vérét, s munkájuk közben hallhatták az állat rettenetes, tehetetlen nyögését. Megnézték a doboló szívet, kezük közé vették a meleg, mozgó kis gépet, apró szúrásokkal rontották el a tömlőt, a billentyűket.
Kifogyhatatlanul érdekelte őket a fájdalom misztériuma. Nemegyszer megkínozták egymást is, közös megbeszélés szerint, veréssel vagy csipkedéssel. Az állatkínzás pedig komoly és természetes szenvedélyükké vált. Egész légió macskát, csibét, kacsát pusztítottak el, folyton fejlődő sajátságos módszereikkel. S a dolgaikról senki se tudott. Biztonsággal, férfias gondossággal és meggondolással tudtak elrejtőzni.
Különben a házban kevesen törődtek velök. Az első emeleten egy öreg törvényszéki hivatalnok lakott, aki alig volt otthon, és egy varrónő, aki négy lánnyal dolgozott. A második emeletet Witrnanékon kívül csak a ház tulajdonosa lakta. Egy egészen fiatal ember, a volt tulajdonos fia, aki nem sokat törődött se házzal, se lakóival. A földszinten egy üveges és egy rőfösüzlet volt. Senki se tudta, hogy ezekben a boltokban mikor jártak vevők. A Witman fiúk a maguk számára foglalhatták le a házat. A kis piszkos udvarban sohase lehetett embert látni. Az az egyetlen ecetfa, amely az udvar közepén állott, és annyi esztendeje meghozta rügyeit, leveleit és virágait, valószínűleg érezte, hogy mindez nem jól van. Az élet azonban a kis emeletes házban is haladt előre, mint mindenütt másutt. A lakók közül csak a két fiú volt, akik jól mulattak, mindig mertek gondolni a holnapra és holnaputánra is.
Egy szeptemberi estén kipirulva, lihegve jöttek haza. Egy összekötözött baglyot cipeltek magukkal. A régi templompadlásra másztak érte. Egy hétig kutattak utána, megbeszélték, hogyan fogják el, és hogyan ölik meg. Sikerült: Csillogott a szemük, és erős vállaikban egy férfi erejét érezték, amikor vágtatva sötét utcákon, hazaérkeztek a diadallal. A bagoly régen érdekelte őket. A feje olyan, mint két nagy szem. Az agyában csodálatos régi mesék vannak elrejtve. Száz évnél is tovább él… Bagoly kellett, kellett…
Megvolt. Egyenként szedték ki a pihéket a melléből, és figyelték, amint a titokzatos madár szemében a fájdalom színes tüzei egymás után kigyúlnak. Azután drótokkal csavarták körül a szárnyának a tövét, a lábait, a csőrét, és így kipeckelve, sokáig szótlanul bámulták. Arról beszéltek, hogy a madár tulajdonképpen csak egy ház, ahová a Kín beköltözött, és ott lakik, míg csak a baglyot meg nem ölik. De hol lakik? Minden valószínűség szerint a fejében. Azután elhatározták, hogy éjjelre otthagyják, mert úgy izgalmas és szép lesz az ágybafekvés. Valóban, izgatottan vetkőztek le, és azután csak arra hallgattak, hogy a padlásról jön-e valami nesz. Úgy érezték, hogy valami feszes ruganyosság szállja meg a tagjaikat, mintha a lekötözött, vonagló állat hiába pazarlott ereje feléjük, rájuk suhanna. Így aludtak el.
Álmukban együtt jártak végig nagy mezőket, óriási fehér lovak hátán, veszett vágtatásban. Szédítően magas hegycsúcsokról repültek, lefelé, és meleg, véres tengereket úsztak át. Ami fájdalom és szenvedés csak lehetett a földön, mind ott vonaglott, sikoltott és üvöltött a lovak patái alatt.
Ébredéskor napsugaras reggel mosolygott reájuk; könnyen ugrottak ki az ágyból. A cselédtől elkérték a reggelit, mert Witmanné tíz óráig szokott aludni. A bagolyhoz siettek, és egy óra alatt most már végeztek vele. A szemeit szedték ki előbb, azután a mellkast bontották föl, most már felszabadítva a madár száját, mert a hangját akarták hallani. Ez a hang, ez a csontig ható, rémes hang, minden képzelőerőt felülmúlt, de éppen emiatt rövidesen kellett intézni a dolgokat, a kivégzést és az elásást, mert félni lehetett, hogy meghallják a házban. Egészben nagyon meg voltak elégedve, a dolog megérte a fáradságot.
Délután az idősebb fiú egyedül ment el hazulról. Egy házban fölfedezett valamit. Félig mezítelen lányt látott az ablakon keresztül az egyik szobában, aki rózsaszínű ingben fésülködött. Az utcasarokról visszafordult, még egyszer benézett a szobába. A lány most háttal állt a szoba mélyén, fehér válla szinte csillogott a napfényben. A fiú bement a ház kapuján. Egy öregasszony jött felé, de ugyanakkor az oldalfolyosó végén megjelent a fésülködő lány. A fiú feléje ment, és azt mondta, hogy közelebbről látni akarta őt, mert nagyon tetszett neki. A lány gyengén megsimogatta a nyúlánk, rövid nadrágos fiú tiszta arcát, aki egy szökéssel átölelte a nyakát, és ajkaival hozzátapadt az arcához. Ezalatt körös-körül ajtók nyíltak ki halkan, és fiatal lányok fejei tekintettek ki rajtok; csakhamar azonban nesztelenül visszahúzódtak a fejek. A folyosó végén kék üvegű mécs égett, arra vezette a lány a nagyobbik Witman fiút. Lebocsátották a függönyt, a délutáni napfény sárgán szűrődött be a parfümillatos szobába. A lány a szőnyegre hengeredett, és mozdulatlanul engedte magát csókolni, ölelni. Witman fia a bagolyra gondolt, és átvillant az eszében az, hogy mindaz, ami az életben szép, nagyszerű és izgalmas, miért rettenetes, megmagyarázhatatlan és véres egyszersmind. Csakhamar azonban ráunt a játékra. Csalódottan kelt fel, várt és tágra nyílt szemekkel nézte a nőt. Hamarosan elbúcsúzott azután, de megígérte, hogy máskor is eljön. Megkérdezte a lány nevét – Irénnek hívták –, igen szépnek találta a nevet, és végül ezt mondta:
– Kezét csókolom.
Aznap késő estig a mezőkön bandukolt a két Witman fiú. A történtekről nem esett szó. A nagyobbik azt mesélte, hogy a levegőben lények laknak, amelyek az emberekhez hasonlítanak, s ha enyhe szél fúj, érezni, mint úszik a testük a levegőben. Azután megálltak, behunyták a szemeiket, és kiterjesztették karjaikat. Az idősebb fiú azt állította, hogy hatalmas, puha testű légi asszonyok imbolyognak körülötte, és a hátukkal és mellükkel az arcához érnek. Néhány perc múlva az öccse jelentette, hogy szintén érzi az asszonyokat. Otthon, az ágyban is még a lég asszonyairól beszélgettek. Be is jöttek. Nesz nélkül siklottak be, az ablaküveget alig érintették bársonyos hátukkal, és lebegve, úszva odanyújtóztak melléjük a paplanra, a vánkosra. A nyakukat odahajtották a fiúk szájához és arcához, majd ismét továbbcsúsztak ernyedt, lusta, és mégis könnyed mozdulatokkal. Egész éjszaka velök maradtak a szobában. Összefogóztak hajladozva, mosolygó arccal lebegtek az ablak felé, majd újra feléjük kúsztak, reájuk feküdtek, és hozzájuk simultak. Csak amikor a nappal ragyogó, meleg sugarakkal betört a szobába, távoztak el az ablakon keresztül, lassú, álmatag, vánszorgó surranással, és szétfoszlottak a friss reggeli levegőben.
Ezen a napon a két Witman fiú együtt ment a leányhoz. Meleg májusi délben, az iskolából jövet arra kerültek, és besurrantak a kapun. A nő feléjük jött mosolyogva, kócosan, de üde, hangos nevetéssel, és bevezette a Witmanokat a szobájába. Lerakták a könyveiket, a szőnyegre kucorodtak, lehúzták magukhoz a leányt, csókolták, harapták, ölelték. A nő csukott szájjal nevetett, és lehunyta szemeit. A fiúknak egymásra villant a szemük. Mind ketten ütni kezdték. A lány most már tele szájjal kacagott, mintha csiklandozták volna. A két Witman birtokába vette a leányt, csipkedték, leszorították, hengergették és megkínozták. A nő mozdulatlanul, lihegve engedte, hogy tegyenek vele, amit akarnak. A fiúk vörösre pirult arccal simultak rózsaszínű selyempongyolájához. Később összeszedték a könyveiket, azt mondták a leánynak, hogy ő a legszebb nő mindazok között, akiket valaha láttak. Irén azt felelte, hogy szereti őket, de ha másszor jönnek, hozzanak neki valamit, édességet vagy virágot. A nagyobbik Witman kijelentette, hogy meg lesz elégedve azzal, amit hozni fognak. A leány a' kapuig kísérte a kisfiúkat, és megcsókolta a kezeiket.
Ebéd után a szobájukba zárkóztak, és a leányról beszéltek; megállapodtak abban, hogy amit tapasztaltak, az összehasonlíthatatlanul felülmúlja összes eddigi kalandjaikat, még a bagoly kínzását is:
– Csak ezért érdemes élni – mondta a kisebbik.
– Ez az, amit annyi fáradsággal kerestünk – jelentette ki a másik.
Ragyogó meleg májusi délutánban, könyvek nélkül indultak az iskola felé. De egyenesen a ház elé, a leányablakához mentek. Nem volt ott senki. Visszafordultak: másodszorra meglebbent a függöny, és kinézett a leány. Megálltak. A leány kinyitotta az ablakot.
– Holnap délben jöttök? – kérdezte mosolygó arccal. – Jertek akkor, hozzanak valamit. –Intett, és becsukta az ablakot.
A fiúk elpirultak, és szívdobogást kaptak a látásától.
– Ékszert fogunk neki hozni, arany karcsatot vagy gyűrűket – jelentette ki hosszú hallgatás után a nagyobbik Witman fiú.
– Igen, de honnan veszed?
– Van anyának, kérünk tőle.
– Nem ad.
– Az üvegszekrény kulcsát megszerezzük.
– Nem adja ki a kezéből a kulcsokat.
– Pedig négy arany karcsatja van, és hét gyűrűje van.
– Az ujján is hord három gyűrűt.
Este ott settenkedtek a szekrény körül, és szemlét tartottak az anyjuk drágaságai fölött. Volt közöttük két pompás rubintokkal és gyöngyökkel kirakott karperec.
Kérték Witmannét, mutassa meg nekik a holmit. Az asszony – nyakas természetű, puha, szőke nő – kikergette őket. Kissé félt a fiaitól, nagyon távol érezte őket magától.
A fiúk az utcára szaladtak tanácskozni:
– Nem lehet tőle kémi.
– Semmi szín alatt.
– Nem fog adni.
– Nem, nem.
– Ki kéne törni a szekrényt.
– Fölébred; lármát csinál, megint csak nem vihetjük el neki.
– Nem fog fölébredni!
Tele volt a szívük gyűlölettel a szőke kék szemű, lusta és kövér anyjuk iránt, szerették volna őt is megkínozni.
– Én betöröm az egyik kisüvegfalat a késem nyelével, és több zaj nem lesz. Te világítsz a tolvajlámpával, benyúlok, és kiszedem az összes karcsatokat és gyűrűket.
– Ne vigyük el mind!
– De igen, mind elvisszük; neki nem kell, ne maradjon neki semmi, hadd bőgjön utánuk.
A padlásra szaladtak föl, a szerszámok között szemlét tartottak, magukhoz vettek egy vésőt, egy harapófogót, megvizsgálták a lámpást, és mindezt zsebre vágták. Sietve lementek azután, és lefeküdtek. Előbb azonban átnéztek az ajtó alatti résen, és láthatták, hogy az anyjuk szobájában már sötét van. Vetkőzés közben elhatározták, hogy csak éjféltájban mennek át. A harisnyát a lábukon hagyták, nehogy ropogjon a padló, és úgy feküdtek le, éberen, de nyugodtan. Az ágyaikban felkönyökölve, suttogva tervezgették, hogy délben, iskola után, szaladva mennek a leányhoz. A kincseket a padláson fogják elásni és apránként elhordani. Reggel tagadni fognak, és ha anyjuk ütni akar, elszaladnak. Örömet éreztek arra a gondolatra, hogy ő dühös lesz, tehetetlenül sírni fog, ha majd nem fogja találni az ékszereket. Egy pillanatra se került többé szó arról a lehetőségről, hogy fölébredhet. Majd fölkeltek az ágyból, kinyitották az ablakot, és kihajoltak a langyos májusi éjszakába. A kutyaugatások, a kocsik zörgése, amelyek időnkénti fölhangzásukkal szakaszokra tagolták az éjszakát, nem rövidítették meg az órák lassú múlását.
Mikor végre a toronyóra lassan elverte az éjfélt, készülődni kezdtek. Meggyújtották a kislámpát, a fiatalabb Witman fiú a harapófogót, a reszelőt és a lámpát vette magához, a másik csak a hosszú pengéjű, nyitott zsebkését. Ő ment elöl. Biztos nyugodtsággal lopóztak át a középső ebédlőszobán, azután a nagyobbik fiú előrement, és kinyitotta a Witmanné hálószobájába vezető ajtót. Az ajtósarok semmit se nyikorgott. Föllélegeztek. Witmanné a fal felé fordulva, nyugodtan aludt, csak a kövér, széles háta látszott belőle, amelyet kötött hálóköntös takart. Elhelyezkedtek a szekrény előtt.
A fiú fölemelte a kést, hogy beüsse a szekrény kis üvegfalát. Pár pillanatig habozott, azután rácsapott az üvegre. A csörömpölés nagy, szörnyű erős volt, olyan erős, mintha egy csomó üvegpoharat ládába csomagolva dobtak volna le valami emeletes ház ablakából. Witmanné megmozdult, megfordult, azután felkönyökölve kinyitotta a szemeit. Az arca bosszúságot és csökönyös haragot fejezett ki, de szóhoz nem jutott Witmanné, mert az öregebbik Witman fiú odaugrott az ágyhoz, és késével a mellébe döfött. Az asszony hátrahanyatlott, és a jobb kezével a levegőbe hadonászott. A kisebbik már akkor az ágyon volt, és lefogta a lábait. A nagyobbik kihúzta a véres kést az anyja melléből, és még egyszer bedöfte. Nem volt reá szükség, mert már halott volt. A melléből a vér lassan patakzott benn a paplan alatt.
– Na, ez rendben van – mondotta az idősebbik –, most szedjük elő a dolgokat.
Kirakták a szekrényből az ékszereket, a karcsatokat, a melltűket, gyűrűket, az órát és a hosszú arany óraláncot. Nyugodtan kirakták az asztalra a megszerzett, elhódított kincset, osztályozták, és egyetértően elosztoztak rajta.
– Most siessünk, meg fogunk mosdani és átöltözünk.
Átmentek a szobájukba, megmosták a kezeiket, kiöntötték a vizet, de átöltözésre nem volt szükség, a ruháikon sehol nyoma sem volt vérnek. Majd újra visszamentek a színhelyre. A fiatalabb Witman fiú kinyitotta a középső szoba ablakát, és ott várta a bátyját, aki Witmanné szobáját belülről bezárta, és az ablakból a párkányra kilépve, bejött a nyitott ablakon.
Az utca koromsötét volt, halálos csönd uralkodott, de sietni kellett, mert a toronyóra egyet ütött, és ők még aludni akartak. Levetkőztek, ágyba bújtak, és az izgalmaktól holtra fáradva, pár pillanat múlva már mind a ketten mélyen aludtak.
Reggel a takarítónő ébresztette fel őket, aki mindig pontosan fel hétkor érkezett. Megszokta már, hogy Witmanné tízkor kel, és ezért a szóbájába nem is ment. Az ebédlő tisztogatása után rendesen a fiúkat verte föl, akik hamarosan megmosdottak, megreggeliztek és eltűntek, zsebeikben a kincsekkel.
– Még iskola előtt!
– Jó!
– Az előadáson pontosan ott kell lenni.
– Hogyne, ma különösen.
– Tizenegy órára úgyis hazahívnak. Siessünk.
A ház kapuja nyitva volt. Míg a folyóson a leány ajtajához – jutottak, senkivel sem találkoztak. Benyitottak. A nő kipirult arccal, mélyen aludt, kitakarták és megcsókolták, azután előszedték a zsebeikből a drágaságokat. Reárakták a hasára, a melleire, a combjaira.
– Nesze, ezt hoztuk.
– Ez mind a tied.
A nő nehezen, de mosolyogva tért öntudatra, magához ölelte a két gonosztevő kemény kis koponyáját, köszönte a látogatást, és befelé fordult.
– Ma vagy holnap jövünk.
A fiúk ezzel búcsúztak, és elsiettek az iskolába.


KiadóMagvető Könyvkiadó
Az idézet forrásaCsáth Géza: A varázsló halála. Novellák. p. 57-65.

Matricidio (Olasz)

Se il padre, di un un bel bambino sano, viene a mancare presto,il fatto, di solito è causa di vari problemi. Witman ne aveva già due figli, di quattro e di cinque anni, quando un soleggiato ma ventoso pomeriggio di novembre si congedò dal mondo. Ebbe una morte piuttosto banale, e tutto sommato non lasciò tanta tristezza dietro di sé. Sua moglie, la vedova, era una bella donna, di carattere docile ma piuttosto egoista. Non affliggeva mai il marito,ma oltre un certo punto neanche lo amava. Agli uomini, ciò, è più facilmente perdonabile, che alle donne, a cui tutta la vita viene giustificata, difesa, persino valorizzata, da un amore forte, che è, sotto molti aspetti, un sentimento irragionevole. Tuttavia, la signora Witman dobbiamo perdonare, dopotutto, ha messo al mondo due bei ragazzi forti. Nella via, dove abitavano, in una palazzina di due piani, con la scalinata traballante di legno, la bionda signora Witman, vestita a lutto, era decisamente apprezzata. Eppure, inizialmente, era una donna con gli occhi da bambino e dai fianchi stretti. Come uomo posso affermarlo: ne buona, ne cattiva. I due figli baciava di rado, d'altronde li picchiava anche di rado. Ne avevano poco a che fare l'un con l'altro, il che col tempo si evidenziò ancor di più. I ragazzi usavano giocare dai vicini. Lunghi pomeriggi, non si facevano vedere fino a tarda sera. Parlavano poco, solo tra di loro. Nei piccoli occhi neri brillava l'anima di Witman, quella del loro padre. Si arrampicavano nei solai, curiosavano nei bauletti, davano la caccia ai gatti. Spesso li inseguivano strisciando attraverso il lucernario, fin sopra i tetti, fino al muro maestro e i comignoli dalla forma tipica e dall'odore di fumo. Durante l'estate, andavano a fare il bagno al fiume, davano la caccia agli uccelli. La signora Witman li nutriva, il sabato sera gli dava la roba pulita per il cambio. Perfino a scuola li accompagnava il giorno del iscrizione. Per il resto faceva una vita ritirata. E si ingrassava, pian piano. Sei mesi dopo la morte del marito, conobbe un impiegato di banca, era giovane e bello, col mento rasato, spalle larghe, ma di pelle rosa e delicata. La signora Witman lo desiderava, e anche se le pesava, anzi le costava fatica, civettava con lui. L'impiegato la accompagnava, le faceva visite, ricevendone tè e dei baci. L'uomo non abbandonò mai la donna, più che altro per noia e per pigrizia. I figli di Witman badavano poco alla loro madre e al suo amante; avevano dei progetti, avevano da fare. Cominciarono a frequentare il liceo. Si erano allungati, sulle loro ossa fini e forti, come fil d'acciaio si stendevano i piccoli muscoli. Lo studio se lo sbrigavano facilmente, in un quarto d'ora, dopo essersi alzati. Nella loro vita la scuola non aveva nessun ruolo. Per loro la vita era un passatempo da signorotto; il tempo, presto e inconsciamente, adattarono ai propri bisogni. In un cantuccio nascosto nel soffitto, allestirono una piccola bottega della strega. Frecce, fionde, coltelli, pinze, corde e viti erano qui raccolte, selezionate e nascoste. Sere ventose d'autunno, dopo aver cenato – dopo che la loro madre si era immersa nella lettura di un romanzo tedesco, con la rilegatura rossa – coi passi svelti filarono giù in strada e mettendosi a correre, giravano in lungo e in largo mezza città. Si mettevano in agguato. Prendevano al laccio i cani randagi e li trascinavano a casa. Legavano il muso del animale e lo fissavano sulle tavole di legno. La minuscola lampada, come lontana luce di un castello stregato nel bosco, riluceva nel oscurità umida del grande solaio marrone. I due ragazzi cautamente, con trepidante lentezza si apprestavano a svolgere il lavoro. Squarciavano il petto del cane, tamponavano il sangue e in corso d'opera ascoltavano il rantolo terribile e impotente. Osservavano il battere del cuore, tenendo tra le mani l'apparato pulsante, trafiggevano con piccoli colpi l'otricolo e le valvole. Il mistero del dolore aveva un effetto inesauribile su di loro. Si martirizzavano a vicenda, non una volta, mettendosi d'accordo, o con le percosse o con le pizzicate. Mentre seviziare gli animali per loro divenne una naturale, seria passione. Sterminarono una moltitudine di gatti, pulcini, anitre, con un metodo peculiare sempre più in evoluzione.
Dei loro fatti non seppe mai nessuno. Con sicurezza, con accuratezza maschile e con prudenza sapevano nascondersi. D'altronde in casa nessuno badava a loro. Al primo piano abitava un anziano impiegato del tribunale, quasi mai a casa, e una sarta, che lavorava con quattro ragazze. Al secondo piano, oltre i Witman, abitava solo il proprietario della palazzina, un uomo piuttosto giovane, figlio del ex titolare, che non si curava ne degli abitanti ne della casa. Al pianterreno c'erano un vetraio e una merceria. Quando questi negozi venissero frequentati dalla gente, nessuno sapeva. I ragazzi Witman potevano considerare tutta la casa di loro proprietà .Nel piccolo e sporco cortile mai si era visto un uomo. L'unico sommacco, fermo al centro del cortile, che da tanti anni insisteva a portare le sue gemme,foglie e fiori, probabilmente sentiva anche che qualcosa non andava per il verso giusto. D'altronde,anche qui, nella piccola palazzina la vita procedeva, come dappertutto. Tra gli abitanti, solo i due ragazzi si spassavano, osando pensare a domani e anche al dopodomani. Una sera di settembre tornarono a casa ansimando e arrossati in viso. Portarono con loro un gufo legato. Per prenderlo si erano arrampicati nella soffitta della vecchia chiesa. Lo avevano cercato per una settimana, pianificando la cattura e l'uccisione. E ci sono riusciti: gli occhi brillavano, sentivano la forza degli uomini possenti nelle spalle, mentre, galoppando attraverso strade buie, avevano raggiunto la casa col trofeo. Il gufo li alettava da tanto tempo. La sua testa, come due occhi enormi. Nel cervello suo si celano dei meravigliosi, antichi racconti. Vive oltre cent'anni. Il gufo ci voleva, ci voleva proprio. C'è l'hanno fatta. Ad una a una staccarono le piume dal petto, osservando, come negli occhi del uccello misterioso si accendevano, l'una dopo l'altra, le fiamme colorate del dolore. Dopodiché attorcigliarono il fil di ferro alla base delle ali,alle zampe, al becco, e cosi imbavagliato lo osservarono a lungo in silenzio. Sostennero che il gufo è solo una casa dove si insedia la sofferenza, dove abiterà, finché il gufo non verrà ucciso. Ma dov'è che abita? Probabilmente nella testa. Decisero di lasciarlo lì, perché cosi sarebbe stato più bello e più eccitante andare a letto. Si spogliarono tutto elettrizzato, e tendevano le orecchie per percepire qualsiasi rumore dovesse pervenire dal soffitto. Avvertivano, come se la forza del animale imbavagliato e la sua energia sprecata, nel divincolarsi inutilmente, come un'elasticità tesa, avesse preso possesso dei loro membri. Si addormentarono così. Nel sonno, in groppa ai enormi cavalli bianchi, in una corsa sfrenata percorrevano dei vasti prati. Volarono giù dalle cime vertiginose e attraversarono a nuoto mari di sangue, ancora caldi. Sotto i zoccoli dei cavalli, si dibatteva, urlava e ruggiva tutto il dolore e la sofferenza. Un soleggiato mattino sorrideva al loro risveglio, saltarono leggeri fuori dal letto. Fecero portare la colazione dalla domestica, perché la signora Witman usava dormire fino le dieci. Corsero dal gufo e in ora lo fecero fuori. Per prima gli cavarono gli occhi, poi aprirono la cassa toracica, ormai col becco liberato, per poter sentire la sua voce. Una voce terribile, che superava ogni immaginazione, ma proprio per questo dovevano accelerare la questione, l'esecuzione e la sepoltura, per paura che qualcuno giù in casa, la potesse sentire. Tutto sommato erano molto soddisfatti, la faccenda ne è valsa la pena. Pomeriggio il ragazzo più grande usci di casa, da solo. In una delle case aveva fatto una scoperta. Attraverso la finestra, in una delle stanze, vide una ragazza seminuda, mentre, vestita con una camicia rosa, si pettinava. All'angolo della strada si voltò per vederla un altra volta. Stavolta la ragazza era di schiena, in fondo la stanza, alla luce del sole le sue spalle bianche quasi brillavano. Il ragazzo varcò il portone della casa. Si stava avvicinando una vecchina, ma nello stesso momento, in fondo al corridoio laterale, comparve la ragazza dalla camicia rosa. Il ragazzo le andò incontro, dicendole che voleva vederla da vicino, perché lei gli piaceva tanto. La ragazza accarezzo il viso pulito del ragazzo smilzo, vestito da un paio di pantaloncini corti, che la abbracciò con slancio e incollò le sue labbra sul viso di lei. Frattempo,in silenzio,tutt'intorno si aprirono delle porte, attraverso delle quali sbucarono le teste delle ragazze, ma che ben presto in silenzio furono anche ritirate. In fondo al corridoio vi era acceso un lumino, dal vetro blu; la ragazza portò il più grande dei ragazzi Witman in quella direzione. Abbassarono le tende, il sole giallo del pomeriggio filtrava nella stanza profumata. La ragazza si rotolò sul tappeto e si lasciò baciare e abbracciare senza una parola. Il figlio dei Witman pensò al gufo, gli balenò in mente che tutto ciò che è bello nella vita, grandioso o eccitante, al tempo stesso è terribile, inspiegabile e sporco di sangue. Presto si stufò, ebbe abbastanza dei giochi. Si alzò deluso, si mise in attesa e osservo la donna con gli occhi spalancati. Dopodiché si congedò velocemente, promettendo di tornare ancora. Le domandò il nome – si chiamava Irèn – trovò il nome molto grazioso e alla fine disse: - Buona sera. - La stessa sera, i due ragazzi girovagavano nei campi. Dei fatti accaduti non si parlò. Nell'aria vivevano degli esseri, raccontò il più grande, che somigliavano agli umani, e come sia possibile sentire, al soffio di una brezza leggera, fluttuare i loro corpi nell'aria. Dopodiché si fermarono, chiusero gli occhi e allargarono le braccia. Enormi donne, eteree, dai corpi morbidi fluttuavano intorno a lui, toccandogli il viso con la schiena e i seni, asseriva il più grande. Dopo alcuni minuti anche il fratello più piccolo annunciò, che anche lui sentiva le donne. Perfino a casa, nel letto, continuarono a discorrere delle donne eteree. Che entrarono pure in casa. In silenzio scivolarono dentro, malapena toccando con le schiene vellutate i vetri delle finestre, fluttuando, nuotando si allungarono vicino a loro, sulla trapunta e sul cuscino. Chinarono il collo sulla bocca e sul viso dei ragazzi, per poi scivolare oltre, con languidi e pigri, eppure leggeri movimenti. Rimasero tutta la notte coi ragazzi. Si flettevano abbracciati, fluttuavano sorridendo, poi scivolavano di nuovo verso di loro, si coricavano addosso avvinghiandosi. Se ne andarono attraverso la finestra, con un piano e sonnolento guizzo strascicante, dileguandosi nell'aria fresca del mattino, solo quando il sole con i suoi raggi caldi inondo la stanza. Quel giorno i ragazzi andarono insieme dalla ragazza. Nel caldo mezzogiorno di maggio, venendo dalla scuola, passarono di là e si infilarono attraverso la porta. La donna si avvicinava sorridendo, spettinata, e con un riso fresco e squillante condusse i due Witman nella stanza. Posarono i libri, si accovacciarono sul tappeto tirando giù anche la ragazza, baciando, mordendo e abbracciandola. La donna rideva a bocca chiusa e socchiuse gli occhi. I ragazzi scambiarono un'occhiata fulminea. Cominciarono a picchiare la ragazza. La ragazza rideva ormai a crepapelle come sotto un attacco di solletico. I due Witman presero possesso della ragazza, la pizzicarono, la schiacciarono, la fecero rotolare, la torturarono. La donna ansimando e immobile lasciò fare, tutto ciò che volevano. Con il viso in fiamme i ragazzi si avvinghiarono alla sua vestaglia di seta color rosa. Era la più bella fra quelle finora viste, lo dissero alla ragazza, più tardi, mentre raccoglievano i libri. Irèn rispose che li amava, ma che la prossima volta portassero qualcosa, dei dolcetti o dei fiori. Il più grande dei Witman affermò, che di ciò, che avrebbero portati, lei sarebbe rimasta soddisfatta. La ragazza li accompagnò fino la porta e gli baciò le mani. Dopo pranzo si chiusero nella loro stanza parlando della ragazza; si trovarono d'accordo sul fatto che quel che hanno sperimentato, superava incomparabilmente tutte le avventure precedenti, perfino quella del gufo:
Ne vale la pena di vivere solo per questo – disse il più piccolo.
Sarà quel che abbiamo cercato con tanta fatica - osservò l'altro.
In un splendido e caldo pomeriggio, senza libri, si avviarono a scuola. Ma finirono dritto davanti la casa, sotto la finestra della ragazza. Non c'era nessuno. Si girarono: in quel frangente si mosse la tenda e la ragazza guardò fuori. Si fermarono. La ragazza aprì la finestra.
Venite domani a mezzogiorno? - domandò sorridendo.
Venite a quell'ora e portate qualcosa. - Fece un cenno e chiuse la finestra.
I ragazzi divennero rossi, la visione di lei causava loro un fortissimo batticuore.
Le porteremo dei gioielli, anelli o dei braccialetti d'oro – annunciò dopo un lungo silenzio il più grande ragazzo dei Witman.
Si, ma dove li prenderai? -
Nostra madre ne tiene, chiederemo a lei. -
Non ce li darà. -
Procureremo la chiave della credenza. -
Non molla mai le chiavi. -
Eppure ha quattro braccialetti d'oro e sette anelli. -
Anche sulle dita porta tre anelli. -
A sera gironzolarono intorno la credenza, ispezionando il tesoro della madre. Tra l'altro c'erano due bracciali tempestati di rubini e di perle. Chiesero alla signora Witman di far vedere gli oggetti. La donna – bionda e grassoccia , testarda di carattere – li cacciò via. Aveva timore dei figli, li sentiva troppo distanti da sé. I ragazzi corsero fuori, sulla strada per consultarsi.
Non le si può chiedere niente. -
No, è proprio impossibile. -
Non ce li darà mai. -
Certo che no. -
Bisognerebbe rompere la credenza. -
Si sveglierà, farà un gran chiasso e non potremo prenderli lo stesso. -
Non si sveglierà! -
I loro cuori traboccavano di odio per la loro madre, pigra e grassa, dagli occhi azzurri, avrebbero voluto torturare anche lei.
Romperò col manico del mio coltellino uno dei piccoli vetri, e non ci sarà nessun altro rumore. Tu farai luce con la lanterna, io infilerò la mano e prenderò tutti i braccialetti e gli anelli.
Non portiamogliene via tutte! -
Ma si, prenderemo tutte, lei non ne ha bisogno, non le deve rimanere niente, che li pianga. -
Corsero su in soffitta, ispezionarono gli attrezzi, presero un scalpello,una tenaglia, controllarono la lanterna e ficcarono tutto in tasca. Scesero velocemente e si coricarono. Ma prima sbirciarono attraverso la fessura sotto la porta, e videro che nella stanza della madre faceva già buio. Spogliandosi decisero che solo verso mezzanotte sarebbero entrati in azione. Lasciarono le calze ai piedi, per non far scricchiolare il pavimento, si coricarono cosi, vigili, ma tranquilli. Tenendosi su sui gomiti, pianificavano sussurrando, che dopo la scuola, a mezzogiorno, sarebbero corsi dalla ragazza. Il tesoro avrebbero sepolto su in soffitta, e che li avrebbero portati via man mano. Al mattino avrebbero negato tutto e se la madre avesse cercata di picchiarli, sarebbero scappati. Sentirono una gioia enorme al pensiero che lei si sarebbe arrabbiata, che avrebbe pianto impotente non trovando i suoi gioielli. Alla possibilità che lei potesse svegliarsi non pensarono più neanche un istante. Si alzarono dal letto, aprirono la finestra e si affacciarono sulla notte tiepida di maggio. L'abbaiare dei cani, il rumore delle carrozze che echeggiarono a intermittenza e dividevano la notte in vari spezzoni, non abbreviarono il passare lento delle ore. Quando, finalmente, l'orologio della chiesa batté la mezzanotte, cominciarono a prepararsi. Accesero la lanterna, il più giovane dei Witman prese con sé la tenaglia, la lima e la lanterna, l'altro, solo il coltello aperto, con la lama lunga. Era lui che precedeva. Entrarono furtivamente e con una certa tranquillità attraversarono la camera di pranzo centrale, il ragazzo più grande proseguì e aprì la porta della camera di letto della signora Witman. I cardini non cigolarono. Tirarono un sospiro di sollievo. Girata verso il muro, la signora Witman dormiva tranquillamente, le si intravedeva solo la schiena larga, coperta dalla camicia di notte. Presero posizione davanti la credenza. Il ragazzo alzò il coltello, pronto per rompere il piccolo vetro della credenza. Esitò qualche secondo, poi lo abbatté sul vetro. Il fracasso fu enorme, tremendamente forte, cosi forte, come se da una finestra di qualche palazzo avessero buttato giù un intero pacco di bicchieri, compreso la cassa. La signora Witman si mosse, si girò e tirandosi su aprì gli occhi. Il suo viso esprimeva fastidio e una rabbia ostinata, ma rimase senza fiato perché il più anziano dei Witman, saltò vicino il letto e le affondò il coltello nel petto. La donna cadde all'indietro dimenandosi con la mano destra. Il più piccolo stava già sul letto e le tenne ferme le gambe. Il più grande, tirò fuori il coltello insanguinato dal petto della madre e lo affondò di nuovo. Non ce ne era bisogno, la donna era già morta. Sotto la trapunta, dal petto, il sangue sgorgava piano.
Questa è fatta – disse il più grande -, adesso possiamo prendere gli oggetti.
Levarono dalla credenza i gioielli, i bracciali, i fermagli, gli anelli, l'orologio e la lunga catena d'oro dell'orologio. Esposero tranquillamente sul tavolo il tesoro conquistato, li classificarono e li divisero di comune accordo.
Adesso sbrighiamoci, ci laveremo e ci cambieremo. -
Passarono nella loro stanza, lavarono le mani, buttarono l'acqua, per cambiarsi non ce ne era bisogno, sui vestiti non c'era traccia di sangue. Poi tornarono sul luogo del delitto. Il più giovane dei Witman aprì la finestra della stanza centrale, in attesa del fratello, che è andato a chiudere la stanza della signora Witman dal interno, poi passando dalla finestra al cornicione, rientrò dalla finestra aperta. La strada era buia, regnava un silenzio tombale, ma bisognava sbrigarsi, perché l'orologio della chiesa aveva battuto l'una, e loro volevano ancora dormire. Si spogliarono, si ficcarono nel letto, e stanchi morti dall'eccitazione dopo pochi secondi dormivano tutti e due profondamente. Al mattino li sveglio la domestica, che arrivava puntualmente alle sei e mezzo. Era abituata che la signora Witman si alzasse alle dieci, perciò nella stanza di lei neanche ci passò. Dopo aver pulito la camera di pranzo, come al solito svegliò i ragazzi, che si lavarono ben presto e dopo aver fatto colazione sparirono, con in tasca i tesori.
Prima della scuola! -
D'accordo! -
Alle lezioni dobbiamo essere presenti regolarmente. -
Certo, oggi più che mai.
Tanto per le undici ci chiameranno a casa. Sbrighiamoci!
Il portone della casa era aperta. Nel percorso, fino la porta della ragazza, non incontrarono nessuno. Aprirono l'uscio. Col viso arrossato, la donna dormiva profondamente, la scoprirono e la baciarono, poi dalle tasche tirarono fuori i tesori. Sparpagliarono tutto sulla pancia, sui seni e sulle cosce di lei.
Tieni, l'abbiamo portato per te! -
Sono tutti tuoi. Con difficoltà, ma col sorriso, la donna prese coscienza, abbracciò la testa dura dei due malfattori, li ringraziò per la visita e si girò dall'altra parte.
Verremo oggi o domani. -
Detto ciò i ragazzi si congedarono e corsero a scuola.



FeltöltőCikos Ibolja
Az idézet forrásasaját

minimap