Kassák Lajos: Stado Boga Marsa (Marsisten nyája Szerb nyelven)

(Ütközet után.)

A végtelen határban csokorba álltak a

fáradt, bomlott szemű katonák.

Hat óra, s a szél hideg esteli gyászt tereget.

A katonák kemény oszlopba feszülnek

s megindulnak a vad, iszapos mezőkön át.

Végtelen kigyósorokban vonaglanak

s itt-ott még fölbukik acél fegyverzetük.

Fölöttük lármás ébentollu madarak

húznak nyugat felé, hol sürü felhőerdőkben bujdokol a nap.

Elbujt előlük a nap, mint egy bús, pironkodó szűz.

S útjukra nem rajzanak csillagok.

A sötét távoli dombokról skarlát, opál

és türkisz őrszemek hunyorognak a térbe.

Valahol gazdag trénszekerek kerekei

muzsikálnak…

De itt süket szurokban ül a novemberi csönd

s a komor arcú ég ezüst esőostorral

ébresztgeti a holtakat.

1914, október

(Posle bitke)

Iznureni vojnici rastrojenih očiju

na beskrajnoj granici u buketu su stajali.

Šest sati je i hladan večernji vetar žalost prostire.

U zbijene kolone postrojeni vojnici

preko divljih, glibavih polja krenuli.

Nepregledni vijugavi redovi se trzaju

i tu i tamo još njihovo čelično oružje zablista.

Iznad njih bučne, garave ptice

prema zapadu lete gde se sunce u gustim oblacima skriva.

Od njih poput otužne, stidljive device sunce se sakrilo.

Njihov put nije praćen zvezdanim nebom.

Sa dalekih brežuljaka skarlatne, opalne

i tirkizne oči stražara u prostor bulje.

Negde bogati točkovi bornih kola

sviraju...

Al tu u gluhom katranu novembarska tišina sedi

a pale borce sumorno nebo srebrnim

bičem kiše budi.

oktobar 1914.