Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Szerb Antal: Pendragonská legenda (A Pendragon legenda Cseh nyelven)

Szerb Antal portréja

A Pendragon legenda (Magyar)

– My way is to begin with the beginning, szokásom a kezdetén kezdeni – mondta Lord Byron, és ő csak tudta, mi illik, ha előkelő angolokról van szó.
Végeredményben minden történetem ott kezdődik, hogy megszülettem Budapesten, és rövid idő múlva már az volt a nevem, ami most is: Bátky János. Ezt akkor még nem tudtam.
De a rövidség okáért elmellőzöm, ami megszületésem és az Earl of Gwyneddel való megismerkedésem közt lejátszódott, a harminckét esztendőt, közben a világháborúval. Elmellőzöm, mert hiszen rendkívüli történetemnek nem én vagyok a hőse, hanem ő.
Rátérek ismeretségünk történetére. A szezon vége felé, a nyár kezdetén, Lady Malmsbury-Croftnál voltam esti összejövetelen. A hölgy nagy jóakaróm volt, még abból az időből, amikor Donald Campbell tudományos titkára voltam. Mert foglalkozásomra nézve az a foglalkozásom, hogy rendelkezésére állok idősebb angoloknak, akiknek az a rögeszméjük, hogy valami szellemi munkát akarnak végezni. De nemcsak ebből élek. Van egy kis vagyonom, az édesanyám után, szerényen megélhetek abban az országban, amelyikben akarok. Választott hazám sok éve Anglia. Szeretem az angol táj úriságát.
Az est folyamán a háziasszony megragadott, és odaevezett velem egy csodálatos fejű, magas, őszhajó úrhoz, aki hallgatagon mosolygott egy karosszék fenekén.
– Earl – mondta –, ez az úr Bátky János, aki középkori angol rovarevőkkel foglalkozik, vagy ókori olasz cséplőgépekkel, most nem emlékszem pontosan. De szóval, valamivel, ami önt nagyon érdekli.
És ezzel otthagyott bennünket.
Mi egy ideig jóindulatúan mosolyogtunk egymásra. Az earl feje rendkívül vonzó volt. Régi könyvek első lapján látni ilyen fejet, de babérkoszorúval. Mainapság ilyen fejek nemigen teremnek.
Egyben roppantul szégyelltem magam, mert úgy éreztem, hogy a nemes lady pontatlan megjelölése enyhén komikus színben tüntet fel.
– Ha nem haragszik – mondta végre az earl –, engedje meg, hogy megkérdezzem, mit akart háziasszonyunk tulajdonképpen mondani?
– Milord, a szomorú az, hogy a ladynek bizonyos fokig igaza volt. Bölcsészdoktor vagyok, a fölösleges tudományok tudora, és mindennel foglalkozom, ami rendes embernek nem jut az eszébe.
Így próbáltam elszellemeskedni egy komolyabb téma felmerülését, például, hogy mivel foglalkozom. Jól tudtam, hogy az angolok nagyon rossz néven veszik, ha valaki intellektuális érdeklődést árul el.
De az earl furcsán elmosolyodott.
– Kérem, velem még komolyan is beszélhet. Én nem vagyok angol. Walesi vagyok, és az, mondjuk, ötven százalékig olyan, mintha kontinentális volnék. Egy angol sosem kérdezné meg Öntől, hogy mivel foglalkozik, nem is illik. De én most már a saját szellemi önérzetem miatt ragaszkodom ehhez a kérdéshez.
Olyan értelmes feje volt, hogy megmondtam az igazat.
– Most XVII. századi angol misztikusokkal foglalkozom.
– Igazán? – kiáltott fel az earl. – Akkor Lady Malmsbury-Croft megint csodálatosan ráhibázott. Mindig így szokta. Ha egymás mellé ültet két urat, abban a hiszemben, hogy együtt jártak Etonban, akkor biztos lehet benne, hogy az egyik német és a másik japán, de mind a ketten a libériai bélyegekre specializálták magukat.
– Tehát Milord is ezzel a tárggyal foglalkozik?
– Foglalkozni, erős szó a mi szigetünkön. Maguk tanulmányoznak valamit, nekünk csak vesszőparipáink vannak. Csak úgy foglalkozom az angol misztikusokkal, mint egy nyugalmazott tábornok, amikor nekiül a családja történetének. Mert nálunk a miszticizmus hozzátartozik valahogy a család történetéhez. De mondja, doktor… a miszticizmus nagyon tág fogalom. Magát mint vallási jelenség érdekli?
– Nem, ahhoz nincs sok érzékem. Engem a miszticizmusból az érdekel, amit általában misztikusnak neveznek: a titokzatos agyrémek és operációk, melyekkel a régiek úrrá akartak lenni a természeten. Az aranycsinálók, a homunkulusz titka, az univerzális gyógyszer, az ásványok és amulettek hatása… Fludd természetfilozófiája, ahol a barométerből bebizonyítja Isten létezését.
– Fludd? – Az earl felütötte a fejét. – Fluddot nem lehet a sok bolonddal együtt emlegetni. Fludd, uram, sok képtelenséget írt, mert meg akart magyarázni dolgokat, amiket akkor nem lehetett. De a lényegben, a lényegről sokkal többet tudott, mint a mai tudósok, akik már csak nem is nevetnek a teóriáin. Nem tudom, Önnek mi a véleménye, de ma nagyon sokat tudunk a természet apróka részleteiről; akkor az emberek többet tudtak az egészről. A nagy összefüggésekről, amiket nem lehet mérleggel mérni és felvágni, mint a sonkát.
A szeme élénkebb volt, mint amennyit a fegyelmezett Angliában megengednek a szemnek. A téma az ő legtémább témája lehetett.
Azután elszégyellte magát, elmosolyodott, és könnyedre váltotta hangját:
– Igen, nekem Fludd a vesszőparipám.
Ekkor egy bájos, fiatal hölgy közbelépett, és hosszú időn keresztül hülyeségeket beszélt. Az earl gavallérosan asszisztált hozzá. Tűkön ültem, szerettem volna folytatni a beszélgetést. Semmi a világon nem érdekel annyira, mint egy ember érzelmi viszonya valami absztraktumhoz: hogy miért meggyőződéses anglokatolikus X. úr, és miért foglalkozik Y. kisasszony a haslábúakkal. Ilyen izgató probléma volt, hogy miért lelkesedik egy earl az oly távoli, oly igen meghalt, oly joggal elfelejtett orvos és varázsló, Robert Fludd személye iránt.
De Lady Malmsbury-Croft ismét lecsapott rám, és ezúttal igen rossz ráhibázása volt. Egy nagyon előkelő, muzeális külsejű hölgyhöz vezetett, aki a romániai állatvédelem iránt érdeklődött nálam. Hiába tiltakoztam, örömet akart szerezni nekem, és elmondta, kutyászati téren mily szörnyű tapasztalatokat szerzett utolsó örményországi útja alkalmával. Kiderült, hogy számos ebnek nincs is gazdája, abból él, amit úgy talál.
Szerencsére egy barátom, Fred Walker, egyszer csak ott állt előttem, egy jól fésült fiatalembert vezetve. A fiatalembert leültette a hölgy mellé, engem pedig felemelt és elvitt. Az idősebb hölgy nem vette észre a cserét.
– Ki ez az „earl?” – kérdeztem Fredtől.
– Nem ismered? Pedig ez az egyetlen érdekes ember ebben a gyülekezetben. Owen Pendragon, az Earl of Gwynedd. Nagyon érdekes bolond. Olyan magának való figura.
– Halljuk a történetét.
Fred legjobb tulajdonsága a pletykálkodás volt.
– All right. Az earl évekkel ezelőtt feleségül akarta venni a barátnőjét, akinek a hírneve nem volt kifogástalan, hogy úgy mondjam. Állítólag a dublini utcákon kezdte a karrierjét, fel és alá sétálva. Már mindenki javában fel volt háborodva, amikor a hölgy gondolt egyet, otthagyta az earlt, és feleségül ment az öreg milliárdos Roscoe-hoz, aki az earl apjának a legjobb barátja volt.
– A mulatságos a dologban – folytatta -, hogy az earl egészen donkihótosan arisztokratikus ember különben. Róla mesélik, hogy oxfordi diák korában tagja volt egy egyesületnek, mely olyan előkelő volt, hogy egész Oxfordban csak három ember akadt, aki méltó volt, hogy a tagja lehessen. Idővel a másik kettő elment, és az earl egyedül maradt az egyesületben. Két évig gondolkozott, hogy kit vehetne maga mellé alelnöknek, de nem talált senkit. Végül ő is elment Oxfordból, és az egyesület megszűnt. Hasonló meggondolások alapján sosem tette be a lábát a lordok házába.
– Sajnálom, Fred, de nem találok semmi rendkívülit a történetében. Máskor sokkal jobbakat szokott mesélni. Egy ilyen érdekes fejhez sokkal fantasztikusabb históriát vártam. Hogy egy arisztokrata elvesz egy nagyon mélyről jött nőt, az természetes. Az ő előkelőségéből kettőnek is jut.
– Igaza van, János. Nem is ezért mondtam, hogy az earl különös figura. Mert, hogy különös, azt mindenki megmondhatja Magának. De a többi história, amit hallottam róla, mind olyan marhaság és nonsense, hogy nincs sok kedvem elmesélni.
– Halljuk a nonsense-t.
– Well… például hova tegyem azt a történetet, hogy eltemettette magát, mint egy fakír, és azután kiásták teljes épségben két év vagy két hét múlva, már nem emlékszem. És a háború alatt… azt mondják, a gáztámadásokkor vígan sétált maszk nélkül, és semmi baja se történt. Olyan csodadoktorféle híre van. A leghihetetlenebb az a história, hogy ő gyógyította meg a Duke of Warwickot, amikor az orvosok már egy napja halottnak hitték. Állítólag Walesben, a kastélyában, nagy laboratóriuma van, ahol mindenféle kísérleteket csinál állatokkal. Fel is talált valami új állatot, amely csak a sötétben él… de nem hozza a nyilvánosságra, mert utálja a tudományok demokráciáját. De ez mind nonsense. Annyit tudok, hogy ha az ember társaságban találkozik vele, nagyon kedves, és nem venni észre rajta semmi különöset. De nagyon ritkán látható. Hónapokig nem mozdul ki a kastélyából.
Azzal közelhajolt hozzám, és a fülembe súgta:
– Futóbolond!
És otthagyott.
Az est folyamán sikerült megint összeakadnom az earllel. Éreztem, hogy én sem vagyok ellenszenves neki. Azt mondta, a szemem emlékeztet egy XVII. századi orvosra, akinek a képe a kastélyában van. Bizonyos Benjamin Avravanelre. Az illetőt meggyilkolták.
Nem írom le hosszú beszélgetésünket, annál kevésbé, mert főképp én beszéltem, az earl kérdezett. A nagy problémát nem oldottam meg, hogy mit akar az earl Fluddtól, de a beszélgetés nem volt eredménytelen. Az earl szimpátiáját, úgy látszik, megnyertem, mert a búcsúzásnál azt mondta:
– A famíliám birtokában van történetesen néhány régi könyv abból a tárgykörből, mellyel Ön foglalkozik. Ha kedve van, jöjjön le egyszer kis falusi házamba, Walesbe, és töltsön ott néhány hetet… amíg átnézi a könyveket.
Nagyon örültem a kitüntetésnek, de sokkal nehezebben mozgó ember vagyok, semhogy komolyan vettem volna, ha nem kapok néhány nap múlva egy írott meghívást, melyben a dátum is meg volt határozva. Így kezdődött a dolog.



KiadóMagvető Kiadó, Budapest
Az idézet forrásap. 5-10.

Pendragonská legenda (Cseh)

“My way is to begin with the beginning - mým zvykem je začínat od začátku,“ řekl lord Byron a on jistě věděl, co se na vznešeného Angličana sluší.
Koneckonců celý můj příběh začíná tím, že jsem se narodil v Budapešti a brzy nato jsem dostal jméno, které nosím dodnes: János Bátky. Tehdy jsem to však ještě nevěděl.
Pro stručnost se nebudu zmiňovat o tom, co se od mého narození za dvaatřicet let včetně světové války odehrdlo až do doby, kdy jsem se seznámil s gwyneddským hrabětem. Pominu to, vždyt hrdinou mého mimořádného příběhu nejsem já, ale on.
Přejdu k tomu, jak jsme se seznámili. Ke konci sezóny, někdy začátkem léta, jsem byl na večírku u lady Malmsbury-Croftové. Tato dáma mi byla velmi nakloněna ještě z dob, kdy jsem byl vědeckým tajemníkem Donalda Campbella. Zabývám se totiž tím, že jsem k dispozici starším Angličanům, kteří mají utkvělou představu, že se budou věnovat nějaké duševní práci. Ale nežiji pouze z toho. Po matce jsem zdědil slušné jmění a mohu skromně žít, v kterékoli zemi se mi zachce. Už mnoho let je mou vlastí Anglie. Mám rád vznešenost anglické krajiny.
Na večírku mě hostitelka popadla a přivedla k vysokému šedovlasému pánovi s podivuhodnou hlavou, který se mlčky usmíval z hloubi křesla.
“Hrabě,“ řekla lady, “to je pan János Bátky, zabývá se anglickými středověkými požírači hmyzu nebo starověkými italskými mlátičkami, teď si přesně nevzpomínám. Prostě něčím, co vás velmi
zajima.“
S tím nás nedbala o samotě.
Chvíli jsme se na sebe přátelsky usmívali. Hrabě měl mimořádně přitažlivou hlavu. Podobnou je možno vidět na prvních stranách starobylých knih, ale s vavřínovým věncem. Dnes se takové hlavy vidí málokdy.
Přitom jsem se náramně styděl, neboť jsem cítil, že se nepřesnou informací šlechetné lady dostávám do mírně komické situace.
“Jestli se nebudete zlobit,“ ozval se konečně hrabě, “dovolte, abych se zeptal, co vlastně chtěla naše hostitelka říci?“
“Mylorde, je smutné, že lady má do jisté míry pravdu. Jsem doktor filozofie, znalec zbytečných věd a zabývám se vším, co pořádnému člověku ani nepřijde na um.“
Snažil jsem se zlehčit vážné téma žertem. Věděl jsem dobře, že Angličané mají člověku velmi za zlé, dává-li najevo své intelektuální zájmy.
Ale hrabě se podivně usmíval.
“Prosím, se mnou můžete mluvit i vážně. Nejsem Angličan, jsem Walesan, a to je, jako bych byl aspon na padesát procent z kontinentu. Angličan by se vás nikdy nezeptal, co děláte, to se ani nepatří. Ale mě teď tato otázka láká už pro uspokojení vlastní duše.“
Měl tak rozumnou hlavu, že jsem mu řekl pravdu.
“Teď se zabývám anglickými mystiky 17. století.“
“Skutečně?“ zvolal hrabě. “Opět se tedy lady Malmsbury-Croftová obdivuhodně mýlila. To je celá ona. Kdyby vedle sebe posadila dva pány v dobré víře, že to jsou spolužáci z Etonu, můžete si být jist, že jeden bude Němec a druhý japonec, ale jsou specialisté na liberijské známky.“
“Vy se, mylorde, také zabýváte známkami?“
“Zabývat se, to je na našem ostrově příliš silné slovo. U vás něco studujete, my máme pouze své koníčky. Anglickými mystiky se zabývám jen jako plukovník ve výslužbě, který studuje dějiny svého rodu. U nás mysticismus patří jaksi k dějinám rodiny. Ale řekněte mi, doktore, jak vás mysticismus zajímá, jako náboženský jev?“
“Ne, to mě příliš neláká. Mě z mysticismu zajímá to, co se nazývá mystickým všeobecně: tajemné vidiny, úkony, kterými naši předkové chtěli ovládnout přírodu. Alchymisté, tajemství homunkula, univerzální lék, účinky nerostů a amuletů ... Fluddova filozofie přírody, kde dokazuje existenci Boha na základě barometru...“
“Fludd?“ zdvihl hrabě hlavu. “Fludda nelze připomínat spolu s ostatními blázny. Fludd, pane, napsal spoustu nehorázností, protože chtěl vysvětlit věci, které se tehdy vysvětlit nedaly. Ale o podstatě věděl mnohem víc než dnešní vědci, kteří se jeho teoriím už ani neusmívají. Nevím, jaké je vaše míněni, ale dnes už víme mnohé o drobných detailech přírody; tehdy lidé věděli více o celku. O velkých souvztažnostech, které není možno vážit a krájet jako šunku.“
Jeho oči byly živější, než kolik je dovoleno oku disciplinovaného Angličana. Toto téma bylo zřejmě jeho nejvlastnější.
Pak se hrabě zastyděl, usmál se a přešel na lehčí tón.
“Ano, Fludd je mým koníčkem.“
Vtom nás přerušila hezká mladá dáma a dost dlouho nás bavila všelijakými hloupostmi. Hrabě jí kavalírsky asistoval. Byl jsem jako na trní, rád bych pokračoval v rozhovoru. Nic na světě mě nezajímá víc než citový vztah člověka k něčemu abstraktnímu: proč je pan X přesvědčeným anglikánem a proč se slečna Y zajímá o břichomluvce. Takovým vzrušujícím problémem teď pro mě byla otázka, proč nějaký hrabě horuje pro jakéhosi 1ékaře a kouzelníka Roberta Fludda, který žil a zemřel tak dávno, že se už na něho právem zapomnělo.
Jenže se mne opět zmocnila lady Malmsbury-Croftová a tentokrát měla skutečně špatnou trefu. Zavedla mě k velmi vznešené dámě muzeálního zevnějšku, která se mě vyptávala na ochranu zvířat v Rumunsku. Marně jsem se bránil. Chtěla mi udělat radost a vyprávěla mi, jaké hrozně zkušenosti měla se psy při své poslední cestě po Arménií. Ukázalo se, že spousta psů nemá ani majitele a žije z toho, co najde.
Naštěstí se přede mnou vynořil můj přítel Fred Walker ve společnosti pečlivě učesaného mladého muže. Mladíka posadil k dámě a mě si odvedl. Starší dáma výměnu ani nezpozorovala.



KiadóOdeon, Praha
Az idézet forrásap. 7-10.

minimap