Fényfújta ablakokról a színes szél leomlik.
A hidak fölött friss légtömb, sűrű aszpik.
A prizmafényen ketten mennek át
a tűhidegben egymáshoz sem érve.
Áttetsző februárvég, szétfolyik.
Ez mind azért van, mert ők ketten, ott.
A kávéházban ültek és kinéztek.
Csak most ilyen szép Szt. Rupprecht, a fák,
a Diglas és a hídhideg folyó;
a házak sűrű díszlete csak nékik,
őértük béleli az ég darabját.
Egy macska elhever, bársonyrugó, előttük.
A város lassan átpirult és halló-
távolon kívül minden rohant, magába
pöndörült és elnyúlt.
De ketten, ők,
ott ültek. Körülöttük
a reggel zárványa, akár a kő.
