Vajda János: Nach zwanzig jahren (Húsz év múlva Német nyelven)

(Gina emlékkönyvébe)

Mint a Montblanc csucsán a jég,

Minek nem árt se nap, se szél,

Csöndes szívem, többé nem ég;

Nem bántja újabb szenvedély.

Körültem csillagmiriád

Versenyt kacérkodik, ragyog,

Fejemre szórja sugarát;

Azért még föl nem olvadok.

De néha csöndes éjszakán

Elálmodozva, egyedül -

Mult ifjuság tündér taván

Hattyúi képed fölmerül.

És ekkor még szivem kigyúl,

Mint hosszu téli éjjelen

Montblanc örök hava, ha túl

A fölkelő nap megjelen…

Gleich dem Montblanc, an dessen Firn

Nicht Sturm noch Sonne rütteln kann,

Ist still mein Herz, kühl meine Stirn,

Nicht Lieb noch Haß ficht mich mehr an.

Ob tausend Sterne sich bemühn,

Mich aufzutaun mit ihrer Glut,

Wetteifernd glitzern, feurig glühn,

Es rührt mich nicht, kalt bleibt mein Blut.

Doch manchmal nachts, wenn ich allein,

Taucht vor mir auf der Feenteich

Der Jugend - und im Sternenschein

Dein schönes Bildnis, schwanengleich.

Dann, wie nach langem Wintertod,

Erwacht mein Herz und brennt vor Weh

So, wie im kalten Morgenrot

Erglüht des Bergfirns ewger Schnee.