Epepe (Magyar)
Indult volna a lifthez, mikor észrevette, hogy a pulton egy nagy, vastag könyv
fekszik, nyilván a telefonkönyv egyik példánya. A portás épp másfelé nézett:
később maga is csodálkozott, miképp merte elemelni, annyi ember előtt. Benne
lehetett az idegeiben, hogy szereznie kell egy névsort, akármi módon, hiszen
ezért is jött le, a keze külön parancs nélkül is cselekedett: hóna alá szorította
a kötetet, mintha az övé volna, és nyugodtan elvonult.
Fent az emeleten azonban semmit nem látott a szobája ajtaja körül, a kilincsen,
küszöbön, a hasadékban vagy egyebütt, pedig kétszer is ellenőrizte a számot,
hogy jó helyen jár-e. És benn se volt senki, egy levél, egy sor írás sem az
asztalán vagy máshol hiába vizsgált át mindent. Nem tudta mire vélni: talán
mégse jutott célhoz a kérelme, vagy csak ezután fognak intézkedni? Lehetséges,
sor kerülhet rá, hogy még egy éjszakát kénytelen itt tölteni? Ez esetben a kongresszusnak
csupán a második napjára érhet Helsinkibe, akkor is legkorábban a délutáni ülésre
– ettől ismét olyan ingerült lett, hirtelen fejébe szaladt a vér: inkább elhessegette
az egészet. Amellett jócskán el is törődött a sok lótás-futásban, ingét átizzadta,
vágyott rá, hogy lezuhanyozzon. De ehhez megint ki kellett csomagolnia; szégyenszemre,
útitáskájából előszednie a piperecikkeit és a mosóporos dobozát is, hogy szokásához
híven rögtön kiöblíthesse a levetett fehérneműt.
Miután valamelyest fölfrissült, kényelembe helyezte magát, pizsamában és papucsban
ült neki az íróasztalnál a zsákmányolt telefonkönyvnek. Kemény borítású, barna
kötet volt, fedelén bepréselt, világosabb színű, kisebb-nagyobb méretű betűkkel,
három egyenlőtlen hosszúságú sorban a már másutt is látott, idegen írás. A belső
címlapon húsz-huszonöt vastagon szedett szó és szócsoport állt, mellettük egy-egy
szám, bizonyára a közérdekű hívószámok. Ezután mintegy hétlapnyi, igen sűrű,
alig tagolt szöveg következett, valószínűleg a távbeszélésre vonatkozó postai
szabályzat, tudnivalók, majd több bekeretezett táblázat, talán a különféle díjtételek.
Maga a névsor nyolcszáz vagy ezer, nagy alakú lapra terjedt, mindegyiken öt
hasáb, s olyan apró betűkkel nyomták, Budainak erőltetnie kellett a szemét,
hogy beleolvashasson. Amennyire így vaktában, csupán a tipográfia alapján megítélhette,
nem betűrendes névsor volt, hanem valami szaknévsor vagy ilyesmi, különböző
címszavak alá csoportosítva, szöveg és számok, vég nélkül, címszavak, szöveg
és számok. Ám az a furcsa, hogy a számok – és nemcsak az elöl levők, de benn,
a kötet derekán is – nem egyforma hosszúak: két-; három- vagy négyjegyűek, öt-,
hat-, sőt, hét- és nyolcjegyűek, teljesen rendszertelenül, összevissza. Megpróbált
feltárcsázni néhány vastagon nyomtatott, közérdekűnek tetsző számot, kevés sikerrel:
a készülék nem kapcsolt, visszaadta a vonalat, vagy foglaltat jelzett, szaggatott
búgással, és ha olykor kiment is a csöngetés, nemigen vették föl a kagylót,
vagy ha mégis, csak a szokásos érthetetlen módon szóltak bele, hiába tett fel
kérdéseket bármely általa ismert nyelven.
Ennek így nincs célja, be kellett látnia; inkább a szöveges részre fordította
figyelmét. Noha az írástörténet sosem volt az ő szakterülete, régebbi tanulmányaiból
többé-kevésbé még emlékezett rá, hogyan fejtette meg Champollion az egyiptomi
hieroglifákat, Grotefend az óperzsa rovásos köveket, miképp oldották meg újabban
a maja feliratok vagy a Húsvét-szigeti fatáblák rejtélyét. Mind ez esetekben
a kutatók két-háromnyelvű emlékekkel rendelkeztek, mint a rosette-i kő vagy
a persepolisi leletek, esetleg korábbi följegyzők ma már homályos, ám üggyel-bajjal,
türelemmel és szerencsés leleménnyel azért kibogozható átírásaival. A módszer
jobbadán azonos volt: ilyen-amolyan meggondolásokból föltételezték, hogy bizonyos
jelek, jelcsoportok bizonyos szavaknak, neveknek, tehát ismeretes hangcsoportoknak
felelnek meg, s utána az egyes tagokat a szövegbe máshol behelyettesítve kombinálták
ki sorban a többi jel értékét, az adott írásrendszer teljes felgombolyításáig.
És még így, a legváltozatosabb segédeszközök fölhasználásával is hányan és hányszor
vallottak kudarcot, vagy akik eredményre jutottak is, olykor csupán évtizedek
keserves fáradságával. Manapság pedig az adatok tömkelegét feldolgozó hatalmas
teljesítményű számítógépek könnyítik meg a régészek effajta munkáját.
Mihez kezdjen akkor itt ő, minden segítség nélkül, egyedül, egy ismeretlen nyelv
ismeretlen írásával? Milyen feltevésből induljon ki, mit vessen össze mivel,
amikor semmi támpontja rá, legalábbis ez ideig, hogy melyik betűsort melyik
szóhoz kapcsolja, és melyik szónak mi az értelme? Mit helyettesítsen be és hová?…
Mindazonáltal nekifogott, hogy összeírja a telefonkönyvben fellelhető jeleket;
a kötet utolsó lapja üres volt, oda jegyezte, másolta be egymás után, ahányféle
formájút a szövegben talál. Ez a csöndes tevékenység, amely ritmusában némileg
hasonlított az ő megszokott anyaggyűjtő búvárkodásához, lassanként megnyugtatta,
háborgó kedélyét lecsillapította, pillanatnyilag szinte kibékítette helyzetével,
s ahogy érdeklődése egy körülhatárolt, elvégzendő feladatra összpontosult, már-már
elfeledte, hol van, és miként került ide. A büfében úgy jóllakott, hogy az ablakban
hagyott déli maradékához hozzá se nyúlt, viszont kidugaszolta a másik üveg borát.
Megint elámult-töprengett, micsoda ábécé is lehet ez: a jelek igen egyszerűek,
legföljebb két-három vonásból álltak, amilyenek az ógermán rúnák vagy az ősi
sumér ékírás, bár természetesen badarságnak látszott, hogy akármi közük is legyen
e rég kihalt rendszerekhez. Feltűnő továbbá, hogy nem voltak ékezetek, sem nagy-
és kisbetűk, mármint ebben a könyvben nem: egyazon méretű, fajtájú valamennyi.
Azon kapta magát, már száznál többet jegyzett föl, és még egyre talált újakat;
tűnődött, a vörös bort kortyolgatva, vajon mire vall ez; mit következtethet
belőle? Mégis szóírás volna, mely a nyelv minden egyes szavára külön jelt használ,
azért van annyi belőlük? Vagy szótagírás, mint az ókorban a krétai, ciprusi?
Vagy olyan komplex szerkezetű, mint az egyiptomiaké, akik többféle elemet: a
szavakat, rövidebb hangcsoportokat és önálló hangokat rögzítő jegyeket vegyítették
hieroglifáikban? Esetleg – ez is eszébe jutott – afféle soktagú; fonetikus jelsor,
amivel a nyelvészek dolgoznak, hogy a finomabb ejtési változatokat és árnyalatokat
is megkülönböztessék? Vagy tán csakugyan ily számos saját funkciójú beszédhangjuk
van? Kérdés, csupa kérdés, és semelyikre nincs válasz… Közben szépen, észrevétlenül
elfogyasztgatta, ami az üvegben volt – másnap már nem is emlékezett rá, mikor
és hogyan feküdt le és aludt el.
Ugyanolyan szürke, egyszínű időre ébredt, akár az előző reggelen. A feje kótyagos,
ködös, teli csömörrel és önváddal, hogy miért ivott ismét annyit; haragudott
magára; mint aki nagyon eltökélt valamit; és mégsem bírta megtartani, teljesíteni.
Nem merte újból végiggondolni az elmúlt két napot, az egészből csak dúlt, zavaros
bűntudat maradt benne, hogy ez így nem megy tovább: ez volt az egyetlen, amit
most tökéletes világossággal, kegyetlenül élesen látott. A zuhanynak csak a
hideg csapját nyitotta ki, hogy borzongott és prüszkölt a vízsugár alatt – ez
téboly és őrület, rémálom, amiből föl kell végre ébredni: ez így nem megy tovább,
nem mehet tovább!
Felöltözött, csinált egy szendvicset a tegnapiból, és addigra már készen is
volt a terve, mit fog tenni: oly magától értetődő és kézenfekvő, csoda, hogy
csak most jött rá. Ha már itt a szállóban csupa tudatlan barmot alkalmaztak,
akikkel egy árva szót nem lehet váltani, és információs irodájuk sincsen, vagy
úgy eldugták, képtelenség föllelni, akkor oda kell eljutnia, ahol bizonyosan
megfordulnak külföldiek, tehát szükség van tájékoztató, idegenforgalmi szervekre.
Például egy pályaudvarra, esetleg a távolsági autóbuszok végállomására, repülőtérre,
az egyik légitársaság városi kirendeltségére, tengeri vagy folyami kikötőbe,
ha ugyan van itt ilyen. Taxit kell kerítenie, és megértetni a vezetővel, bármi
módon, hogy hová igyekszik, ennyi az egész. A többi a sofőr dolga, s ha már
helyben lesznek, elképzelhetetlen, hogy ne találjon valakit, aki eligazítsa… Kiadó | Szépirodalmi Könyvkiadó |
Az idézet forrása | p. 40-45. |
|
Epepe (Lengyel)
Już chciał jechać na górę, kiedy spostrzegł na kontuarze grubą księgę, zapewne
jeden i z tomów spisu abonentów. Recepcjonista patrzył właśnie w stronę: Budai
sam później się dziwił, że ośmielił się ją zabrać na oczach tylu ludzi. To musiało
tkwić w jego podświadomości, że koniecznie potrzebuje książki telefonicznej
i wszystko jedno jak ją zdobędzie, po to przecieź wyszedł z pokoju: wziął książkę
pod pachę, jakby stanowiła jego własność, i oddalił się spokojnie.
Jednak koło swojego pokoju nie zauważył nic szczególnego, na klamce, na progu
ani w szczelinie drzwi; dwukrotnie sprawdzał, czy to rzeczywiście jego pokój.
W środku też nic nie było; ani listu, ani jednego słowa na biurku, czy gdziekolwiek,
choć skrupulatnie przeszukał wszystkie możliwe miejsca. Nie wiedział, co o tym
sądzić: może jego list nie dotarł jednak do dyrekcji albo po prostu nikt jeszcze
nie zaczął działać? Czy to możliwe, że będzie musiał tu spędzić jeszcze jedną
noc? Zatem do Helsinek zdąży dopiero na drugi dzień kongresu, i to najwcześniej
na popołudniowe obrady. – Zdenerwował się, krew napłynęła mu do głowy: wolał
o tym nie myśleć. Poza tym był bardzo zmęczony bieganiną, przepocił koszulę,
marzył o prysznicu. W tym celu musiał się ponownie rozpakować. Z goryczą wyciągnął
z torby podróżnej przybory toaletowe i pudełko proszku do prania, żeby zgodnie
ze zwyczajem natychmiast przeprać bieliznę.
Kiedy się już odświeżył, zasiadł w piżamie i rannych pantoflach przy biurku
z ukradzioną książką telefoniczną. Była to brązowa, sztywno oprawiona księga
z tłoczonymi na okładce nieco jaśniejszymi literami rozmaitej wielkości, umieszczonymi
w trzech nierównych rzędach: znane już z widzenia, niezrozumiałe pismo. Na wewnętrznej
stronie tytułowej podano tłustym drukiem dwadzieścia czy dwadzieścia pięć wyrazów
i grup wyrazów, obok nich cyfry, pewnie numery najważniejszych telefonów. Potem
następował jednolity tekst, jak w gazecie, prawdopodobnie pocztowy regulamin
telefoniczny, dalej parę obramowanych tabelek, które sprawiały wrażenie taryfy
opłat telefonicznych. Sam spis abonentów mieścił się na ośmiuset czy tysiącu
wielkich stron, na każdej po pięć kolumn zadrukowanych tak drobnymi znakami,
że Budai musiał wytężać wzrok, źeby je odczytać. O ile mógł sądzić, wyłącznie
na podstawie typografii, nie był to spis alfabetyczny, ale chyba branżowy lub
coś w tym rodzaju: zgrupowane pod różnymi tytułami vryrazy i numery, bez końca
tytuły, wyrazy i numery. Dziwne, że numery - nie tylko na stronie tytułowej,
w środku książki takze - były niejednakowej długości: dwu-, trzy- lub czterocyfrowe,
pięcio-, sześcio-, a nawet siedmio- i ośmiocyfrowe, przeplatały się niesystematycznie,
bez żadnego ładu. Spróbował wykręcić kilka podanych tłustym drukiem, które,
jak sądził, musiały należeć do najważniejszych instytucji publicznych. Z niewielkim
powodzeniem, aparat nie łączył albo numer był zajęty i wtedy rozlegał się urywany
sygnał, a jeśli udawało mu się dodzwonić, nikt nie podnosił słuchawki albo słychać
było niezrozumiały bełkot; na próżno Budai zadawał pytania we wszystkich znanych
mu językach.
To nie miało sensu; zainteresował się więc drukowanym tekstem. Aczkolwiek nigdy
nie zajmował się zawodowo historią pisma, pamiętał jeszcze co nieco z dawniejszych
studiów, na przykład jak Champollion odczytał egipskie hieroglify, a Grotefend
staroperskie nacięcia na kamieniu, w jaki sposób odczytano niedawno pismo Majów
lub jak rozwiązano zagadkę drewnianych tablic na Wyspach Wielkanocnych. W tych
wszystkich przypadkach naukowcy dysponowali zabytkami dwóch, trzech języków,
jak kamień z Rosetty lub znaleziska z Persepolis, mieli też transkrypcje dawnych
zapisów, dziś już mroczne, ale możliwe do odczytania przy dużym wkładzie pracy,
cierpliwości oraz inwencji. Metoda była przeważnie jednakowa: wychodząc z różnych
przesłanek zakładano, że pewne znaki lub zespoły znaków odpowiadają pewnym słowom
czy nazwom, a więc znanym zespołom głosek, a potem, podstawiając poszczególne
człony w inne miejsca tekstu, odgadywano kolejno wartość innych znaków, aż do
całkowitego odczytania danego systemu pisma. Jakże często naukowcy ponosili
porażki, choć mieli do dyspozycji tyle środków pomocniczych. Ci, którym się
udało, płacili za rezultat gorzkim trudem całych dziesięcioleci. W dzisiejszych
czasach pomagają filologom w takiej pracy maszyny matematyczne, które przetwarzają
skomplikowany labirynt danych.
A co on ma począć bez żadnej pomocy, sam, z tym nie znanym pismem nie znanego
języka? Co ma założyć? Co ma porównywać, skoro do tej pory nie ma nawet bladego
pojęcia, który zespół znaków wiąże się z określonym wyrazęm i w ogóle, co one
znaczą? Co ma podstawić i gdzie?... Postanowił spisać znalezione w książce znaki;
ostatnia kartka była nie zadrukowana, wypisywał więc na niej kolejno wszystkie
znaki, które zauważył w tekście. Ta spokojna, cicha praca, która w swoim rytmie
przypominała nieco jego codzienne zajęcia przy gromadzeniu materiału, uspokoiła
go z wolna, załagodziła wojowniczy nastrój, niemal pogodziła go z sytuacją.
A kiedy skoncentrowáł się na określonym zadaniu, które chciał rozwiązać prawie
zapomniał, gdzie jest i jak się tu znalazł. W barze zjadł tak dużo, że nawet
nie ruszył zostawionej między oknami wędliny, odkorkował natomiast drugą butelkę
wina.
Dziwił się, zastanawiał, co to za alfabet: znaki były bardzo proste, składały
się z dwóch, najwyżej trzech kresek jak starogermańskie pismo runiczne lub prasumeryjskie
pismo klinowe, choć wydawało się niedorzecznością, aby mogły mieć cokolwiek
wspólnego z tymi dawno wymarłymi systemami. Równie ciekawy był brak nad literami
znaków diakrytycznych, nie było też dużych i małych liter, to znaczy nie było
ich w tej książce: wszystkie były jednakowej wielkości i rodzaju. Zwrócił uwagę,
że wyszukał już ponad sto znaków, a wciąż jeszcze znajdował nowe; popijał czerwone
wino i zastanawiał się, o czym to właściwie świadczy, jaki można z tego wysnuć
wniosek? Czyżby to było pismo ideograficzne, które na każde pojęcie języka używa
innego znaku i dlatego jest ich aż tyle? Lub pismo sylabiczne, jak w starożytności
cypryjskie lub kreteńskie? A może ma kompleksową konstrukcję tak jak egipskie,
które mieszało w hieroglifach różnorakie elementy: znaki-słowa, znaki-krótsze
grupy głosek i znaki-samodzielne głoski?
A może rzeczywiście mają tyle głosek, z których każda spełnia własną funkcję?
Pytania, same pytania i żadnej odpowiedzi... Tymczasem niepostrzeżenie wysączył
całą zawartość butelki - następnego dnia nawet nie pamiętał, kiedy i jak położył
się spać.
Obudził się w taki sam jak wczoraj szary i monotonny ranek. Myśli miał mgliste
i niepewne, czuł do siebie wstręt i miał wyrzuty sumienia, że znów tak dużo
wypił; był zły jak ktoś, kto solennie coś sobie obiecał i nie dotrzymał. Nie
miał nawet odwagi myśleć o dwóch minionych dniach; z tego wszystkiego pozostało
mu tylko gniewne, niejasne poczucie winy, że tak dalej nie można: to było jedyne,
co widział teraz z doskonałą jasnością i bezlitośnie ostro. Otworzył tylko zimny
kran, wzdragał się i parskał pod lodowatym strumieniem - obłęd, szaleństwo,
zmora senna, z której trzeba się wreszcie otrząsnąć: tak dalej nie można, nie
można!
Ubrał się, przygotował kanapkę z przyniesionych wczoraj wiktuałów i jednocześnie
sporządził plan działania. Doskonale prosty i oczywisty. Dziwne, że dotąd nie
przyszedł mu na myśl. Jeśli w tym hotelu zatrudniają samych nieuków, z którymi
nie można zamienić nawet dwóch zdań, nie ma też biura informacyjnego, a jeśli
nawet jest, to tak ukryte, że nie można go znaleźć, to znaczy, że należy trafić
w miejsce, gdzie bywają cudzoziemcy, a więc musi działać jakaś informacja turystyczna.
Na przykład na dworcu czy na końcowej stacji dalekobieżnych autobusów, na lotnisku,
w miejskiej placówce jakiegoś towarzystwa lotniczego, w morskim lub rzecznym
porcie, zakładając naturalnie, że w mieście jest jakiś port. Trzeba złapać taksówkę
i wytłumaczyć kierowcy, dokąd chce jechać, to wszystko. Reszta jest sprawą taksówkarza.
G y będą na miejscu, na pewno spotka kogoś, kto mu pomoże...
Kiadó | Varsó, Pax |
Az idézet forrása | p. 27-30. |
|