Vadmalac a felhőket figyelte. Fentről, egészen pontosan egy Boeing fedélzetéről. Szépek voltak, a felhők. A felhőtakaró. Mint egy végtelen fehér szőnyeg.
„Nincsenek benne határok.”
Miközben tudja, hogy lent a valóságban, vagyis a földön vannak. Országhatárok.
„Benne. Rajta, keresztül.”
Közben a kicsi vörös lámpa a Boeing hasán világítani kezd, akkor is, amikor nem kellene.
„Mi van – röffenti el magát Vadmalac, s agyarát simogatja –, mit szántunk fel: tengervizet, mezőt?”
Akkor is ég, amikor nincs kinyújtva a lába. Vagyis a kerék.
„Hogy egy kicsi lámpa, ki látja?”
Ráadásul vörös.
A zselnice ideje
