This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Vila-Matas, Enrique : Bartleby és társai (Bartleby y compañía in Hungarian)

Portre of Vila-Matas, Enrique

Bartleby y compañía (Spanish)


4) En realidad la enfermedad, el síndrome de Bartleby, viene de lejos. Hoy es ya un mal endémico de las literaturas contemporáneas esta pulsión negativa o atracción por la nada que hace que ciertos autores literarios no lleguen, en apariencia, a serlo nunca.
De hecho, nuestro siglo se abre con el texto paradigmático de Hofmannstahl (Carta de Lord Chandos es de 1902), en el que el autor vienés promete, en vano, no escribir nunca más una sola línea. Franz Kafka no cesa de aludir a la imposibilidad esencial de la materia literaria, sobre todo en sus Diarios.
André Gide construyó un personaje que recorre toda una novela con la intención de escribir un libro que nunca escribe (Paludes). Robert Musil ensalzó y convirtió casi en un mito la idea de un «autor improductivo» en El hombre sin atributos. Monsieur Teste, el alter ego de Valéry, no sólo ha renunciado a escribir, sino que incluso ha arrojado su biblioteca por la ventana.
Wittgenstein sólo publicó dos libros: el célebre Tractatus Logico-philosophicus y un vocabulario rural austriaco. En más de una ocasión refirió la dificultad que para él entrañaba exponer sus ideas. A semejanza del caso de Kafka, el suyo es un compendio de textos inconclusos, de bocetos y de planes de libros que nunca publicó.
Pero basta echar un vistazo a la literatura del XIX para caer en la cuenta de que los cuadros o los libros «imposibles» son una herencia casi lógica de la propia estética romántica. Francesco, un personaje de Los elixires del diablo, de Hoffmann, no llega nunca a pintar una Venus que imagina perfecta. En La obra de arte desconocida, Balzac nos habla de un pintor que no alcanza a dar forma más que a un trozo de pie de una mujer soñada. Flaubert no completó jamás el proyecto de Garçon, que sin embargo orienta toda su obra. Y Mallarmé sólo llegó a emborronar cientos de cuartillas con los cálculos mercantiles, y poca cosa más de su proyectado gran Livre.
Así que viene de lejos el espectáculo moderno de toda esa gente paralizada ante las dimensiones absolutas que conlleva toda creación. Pero también los ágrafos, paradójica mente, constituyen literatura. Como escribe Marcel Bénabou en Por qué no he escrito ninguno de mis libros: «Sobre todo no vaya usted a creer, lector, que los libros que no he escrito son pura nada. Por el contrario (que quede claro de una vez), están como en suspensión en la literatura universal.»

16) Es como si últimamente les hubiera dado a los escritores del No por ir directamente a mi encuentro. Estaba tan tranquilo esta noche viendo un poco de televisión cuando en BTV me he encontrado con un reportaje sobre un poeta llamado Ferrer Lerín, un hombre de unos cincuenta y cinco años que de muy joven vivió en Barcelona, donde era amigo de los entonces incipientes poetas Pere Gimferrer y Félix de Azúa. Escribió en esa época unos poemas muy osados y rebeldes – según atestiguaban en el reportaje Azúa y Gimferrer –, pero a finales de los sesenta lo dejó todo y se fue a vivir a jaca, en Huesca, un pueblo muy provinciano y con el inconveniente de que es casi una plaza militar. Al parecer, de no haberse ido tan pronto de Barcelona, habría sido incluido en la antología de los Nueve Novísimos de Castellet. Pero se fue a Jaca, donde vive desde hace treinta años dedicado al minucioso estudio de los buitres. Es, pues, un buitrólogo. Me ha recordado al autor austriaco Franz Blei, que se dedicó a catalogar en un bestiario a sus contemporáneos literatos. Ferrer Lerín es un experto en aves, estudia a los buitres, tal vez también a los poetas de ahora, buitres la mayoría de ellos. Ferrer Lerín estudia a las aves que se alimentan de carne – de poesía – muerta. Su destino me parece, como mínimo, tan fascinante como el de Rimbaud.

68) Las frases de Kafka a Janouch me vienen mejor de lo que desearía Derain, pues hablan de lo que me sucede a medida que avanzo en la búsqueda inútil del centro del laberinto del No: «Cuanto más marchan los hombres, tanto más se alejan de la meta. Gastan sus fuerzas en vano. Piensan que andan, pero sólo se precipitan – sin avanzar – hacia el vacío. Eso es todo.»
Estas frases parecen hablar de lo que me pasa en este diario por el que voy a la deriva, navegando por los mares del maldito embrollo del síndrome de Bartleby: tema laberíntico que carece de centro, pues hay tantos escritores como formas de abandonar la literatura, y no existe una unidad de conjunto y ni tan siquiera es sencillo dar con una frase que pudiera crear el espejismo de que he llegado al fondo de la verdad que se esconde detrás del mal endémico, de la pulsión negativa que paraliza las mejores mentes. Sólo sé que para expresar ese drama navego muy bien en lo fragmentario y en el hallazgo casual o en el recuerdo repentino de libros, vidas, textos o simplemente frases sueltas que van ampliando las dimensiones del laberinto sin centro.
Vivo como un explorador. Cuanto más avanzo en la búsqueda del centro del laberinto, más me alejo de él. Soy como aquel que en La colonia penitenciaria no entiende el sentido de los diseños que le muestra el oficial: «Es muy ingenioso, pero no puedo descifrarlo.»
Soy como un explorador y mi austeridad es propia de un ermitaño y, al igual que Monsieur Teste, siento que no estoy hecho para novelas, pues sus grandes escenas, cóleras, pasiones y momentos trágicos, lejos de entusiasmarme, «me llegan como míseros estallidos, estados rudimentarios en que toda necedad se desata, en los que el ser se simplifica hasta la Memez».
Soy como un explorador que avanza hacia el vacío. Eso es todo.


PublisherEditorial Anagrama
Source of the quotationEnrique Vila-Matas: Bartleby y compañía, 24-25., 52-53., 150-151.

Bartleby és társai (Hungarian)


4) Valójában régre nyúlik vissza ez a betegség, a Bartleby-szindróma. A jelenkori irodalomban immár járványos kór ez a negatív késztetés, a semmi iránti vonzódás, ami miatt bizonyos irodalmi szerzők látszólag sohasem válnak szerzővé.
Századunk tényleg egy példás Hofmannstahl-szöveggel indul (1902-ből való a Levél), melyben a bécsi szerző hasztalan ígéri, ő bizony egyetlen sort sem ír többé. Franz Kafka egyvégtében, leginkább a Naplóiban arra célozgat, hogy lényegét tekintve mekkora lehetetlenség az irodalmi matéria.
André Gide megalkotja az egész regényen végigvonuló szereplőt, akinek szándékában áll megírni a könyvet, melyet sohasem ír meg (Paludes). A tulajdonságok nélküli emberben Robert Musil magasztalja, szinte a mítosz szintjére emelie a „terméketlen szerző” gondolatát. Monsieur Teste, Valéry alteregója nemcsak hogy lemond az írásról, hanem a könyvtárát is kihajigálja az ablakon.
Wittgenstein mindössze két könyvet publikál: a híres Tractatus Logico-philosophicus és egy osztrák tájnyelvi szótárt. Nem egyszer utal rá, milyen zsigeri nehézséget okoz neki, hogy kifejtse gondolatait. Kafka esetéhez hasonlóan az ő életműve is befejezetlen, kiadatlan szövegek, vázlatok, könyvtervek kompendiuma.
Ám elég csak egy pillantást vetnünk a 19. század irodalmára, máris rádöbbenünk, hogy a „lehetetlen” képek vagy könyvek szinte logikus örökségeink, maga a romantika esztétika hagyományozta ránk őket. Francesco, Az ördög bájitala egyik szereplője sohasem képes megfesteni az általa tökéletesnek képzelt Vénuszt. Az ismeretlen remekműben Balzac egy festőről mesél, aki egyebet nem képes formába önteni, mindössze álmai hölgye lábának egyetlen részletét. Flaubert sohasem fejezte be a Garçon-t, mégis ez ad irányt egész életművének. És Mallarmé is csak a kereskedelmi számítgatásaival firkált tele több száz oldalt, ennél alig valamivel több, ami megvalósult a tervezett hatalmas Livre-ből.
Úgyhogy bizony régről származik a modern kép, hogy ezek az emberek csak állnak bénultan az alkotást kísérő abszolút dimenziók láttán. Csakhogy paradox módon az írástagadók is alkotnak. Amint Marcel Bénabou is írja a Miért nem írtam meg egyik könyvemet sem című művében: „És legfőképpen nehogy azt higgye, nyájas olvasó, hogy a könyveim, melyeket nem írtam meg, puszta semmik. Épp ellenkezőleg (tisztázzuk egyszer s mindenkorra), olyanok, mintha fönnakadva lebegnének az egyetemes irodalomban.”

16) Mintha az utóbbi időben direkt szembejönnének velem a Nem-írók. Szép kényelmesen elhelyezkedtem ma este a televízió előtt, és a barcelonai BTV csatornán éppen arról a Ferrer Lerín nevezetű, ötvenöt év körüli költőről adtak riportfilmet, aki kora fiatalságát Barcelonában élte, és jó barátságban volt az akkor még kezdő költőnek számító Pere Gimferrerel és Félix de Azúával. Akkoriban igen merész, lázongó verseket írt – amint azt a riportban Azúa és Gimferrer is tanúsította –, ám a hatvanas évek vége felé itt hagyott csapot-papot, elköltözött a Huesca környékén található Jacába, az igencsak vidékiesnek mondható kisvárosba, amely a tetejében leginkább egy katonai erődítményhez hasonlít. Állítólag ha nem távozik olyan hirtelen Barcelonából, akkor őt is belevették volna a spanyol költészet számára radikális változást hozó antológiába, amely Nueve Novísimos (Kilencen a legújabbak közül) címmel 1970-ben jelent meg José María Castellet szerkesztésében. Csakhogy ő elköltözött Jacába, ahol immár harminc esztendeje él, és megszállottan kutatja a keselyűk életét. Egyszóval keselyész lett belőle. Az osztrák Franz Blei jut róla eszembe, aki bestiáriumban osztályozta kora irodalmárait. Ferrer Lerín nagy madárszakértő, a keselyűket tanulmányozza, a mostani költőket talán, hisz a legtöbbjük úgyis olyan, mint a keselyű. Ferrer Lerín a döglött hússal – a költészettel – táplálkozó madarakat tanulmányozza. Szerintem az ő sorsa legalább annyira lenyűgöző, mint Rimbaud-é.

68) Kafka Janouch-hoz írott sorai sokkal hasznosabbnak bizonyulnak számomra, mint azt Derain kívánhatta volna, hiszen arról szólnak, amit magam is tapasztalok, miközben hasztalan keresem a Nem útvesztőjének középpontját: „Minél többet mennek az emberek, annál távolabb kerülnek a céltól. Hasztalanul pocsékolják az energiájukat. Azt hiszik, hogy mennek, pedig csak az űr felé sodródnak – anélkül, hogy haladnának. Ez minden.”
E sorok mintha arról szólnák, ami velem is történik e napló írása közben, hiszen csak ide-oda sodródom, miközben a Bartleby-szindróma átkozottul szövevényes útját járom: útvesztőkkel teli téma ez, nincsen középpontja, hiszen ahány író, annyi az irodalommal való szakítás módja, nincs egységes egész, és még csak nem is egyszerű ráakadni olyan mondatra, amelytől az a délibábos képzetem támadhat, hogy eljutottam a járványos kórság mögött rejtőző igazság, a legkiválóbb elméket megbénító negatív késztetés mélyére.
Úgy élek, mint egy felderítő. A középpont keresése során minél beljebb jutok az útvesztőben, annál messzebbre kerülök tőle. Olyan vagyok, mint A fegyencgyarmatonban az Utazó, aki nem érti, mit ábrázol a rajz, amit a tiszt mutat neki: ”Nagyon elmés, de én nem tudom kibogozni.”
Olyan vagyok, mint a felderítő, szigorom a remete szigora, és akárcsak Monsieur Teste, úgy érzem, nem vagyok regényre termett, hiszen a regénybéli nagy jelenetek, kifakadások, szenvedélyek, drámai mozzanatok nemhogy lelkesítenének, inkább „úgy érintenek, akár a nyomorúságos kifakadások, kezdetleges állapotok, ahol minden ostobaság elszabadul, ahol az emberi lény a bugyutaságig leegyszerűsödik.”
Olyan vagyok, mint az űr felé haladó felderítő. Ez minden.



PublisherGeopen
Source of the quotationVila-Matas, Enrique: Bartleby és társai (előkészületben)

minimap