This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Klíma, Ladislav: Dicső Nemezis (Slavná Nemesis in Hungarian)

Portre of Klíma, Ladislav

Slavná Nemesis (Czech)


Kolem půlnoci toulal se ulicemi. Nevěda vůbec jak, stál ve Skalní ulici. „Je to k něčemu !” zasmál se letargicky. „Aj, aj ! slunovratní úplněk žlutě, choře svítí a něco mně šeptá... Pojďme tam, tam - tam se vyspíme, tam koule z pistole...”
Vešel do rumoviště. Proplétal se spoustami kamení a cihel. A tu spatřil mezi nimi něco modrého. Chvělo se to; a mělo to podobu lidského těla. Přistoupil blíže, chladný jako smrt. Žena to byla; ležela na boku; tvář zastírala dlaněmi a šátkem.
„To je Ona,” děl si; „samozřejmě, kdo jiný? Skutečná nebo fantom? Mám podobiznu?” sáhl do kapsy, ale hned zas ruku vytáhl. „Směšné otázky, k čertu s tím už jednou! Je, tedy není, není, tedy je. Eh!”
A ulehl vedle Ní a hleděl. Byl v podivném stavu; nebál se, ale odvahu oslovit Ji přece neměl.. „Co mně to jen pořád měsíc šeptá? je to něco důležitého, ale stále nerozumím... Aaah - co to bylo? Tak jako by se byla má duše otočila o 360 stupňů... Ale jak je mně lehce, volně, statečně -'
A sáhl prudce, aby strhl kapesník s tváře ženy. Udeřila jej tak silná elektrická rána, že zůstal chvíli ztrnulý.
„Oreo,” děl po chvíli tlumeně.
Ticho.
Řekni mně konečně něco!”
Ticho.
„Miluji Tě, jsem nešťasten, pomoz!”
Ticho. Ale ramena Její škubala se stále silněji. „Což neslyšíš, nejmilovanější?”
- „Nesmím mluvit,” zaševelilo to po chvíli dutě jako zadutím větru.
„A přece jsi promluvila.” „Neměla jsem - „
„Co mám činit? ustrň se!”
Chvíli ticho. „Vysvobodit mne...” zadulo to po delší době.
„Dříve musíš Ty vysvobodit mne... Jsem sláb a nemocen. Nemám odvahu - ke Cortoně.” „Musíš!”
„Nemohu.”
Zimničně sebou lomcovala a náhle -
„Nuže, dám ti ji ! Budu za to těžce potrestána, a ty též: nic nemstí se ve věčnosti tak, jako usnadňovat si cokoli ; kdo polehčuje, zatěžuje, kdo pomáhá, poškozuje. Ale sneseme to. Nuže měj moje políbení !”
Odhodila šátek. A spatřil Její strašlivě krásnou, krásně strašlivou tvář, bělejší a lesklejší nad lunu nahoře. Objaly jej paže Její - „Sidere můj věčný” - a ústa Její dotkla se rtů jeho. Strašný okamžik, cítil, jak by mu někdo duši z těla trhal jako zub. Ale pak vzplála čerň hrůzy v zář bezmezné slasti... A viděl ještě, že ucouvla, že chránila si sněhovýma rukama tvář před tváří jeho – ale že poznovu a prudčeji vrhla se mu v objetí. A další pohřížilo se ve tmu.
Východ se tiše, duchově bělal, měsíc zeskelnatěl, když se Siderovi vědomí vrátilo. Cítil se být ihned úplně jiným než kdy dříve: neměnně silným, heroickým, vznešeným. Povstal. Tu teprve spatřil ženu ležící o krok dále.
Měla modrý oděv; poukazoval na sprostou nevěstku; prsa rozhalená, kolena nahá. Tvář ordinérní. Chrápala děsně ; ze široce otevřených úst vycházel až do jeho nozder zápach kořalky... „Haha! Tak to dělá důsledně tento opičí svět, v němž žijeme ! Lhostejno je to, zcela bez významu. S hloubkou Prajsoucnosti nemá to, nemá nic, co člověk znamená, co činit. Jen na povrchu bahna pluje člověk ; nebot sám jest jen bahno. Z bahna ven!… Ó, jak mě teď vše, vše, co mne před chvílí drtilo, připadá směšně lehkým ! Díky Tobě, Oreo! Za chvíli jsem Tvůj, bohyně svatá, za chvíli jsem - Bůh!… Oreo Má, jak nicotná je otázka, jsi-li člověk nebo přízrak! ať to či ono, obé je mně nyní jedno a totéž ! - Za Tebou do - Věčnosti!”
A jasný mocný jako vycházející slunce odcházel přímo na nádraží.


PublisherVolvox Globator, Praha
Source of the quotationLadislav Klíma: Slavná Nemesis, p. 93-96.

Dicső Nemezis (Hungarian)


Éjféltájt az utcákon kóborolt. Maga sem tudta, hogyan, a Szikla utcába tévedt. - Mire jó ez! - nevetett föl fásultan. - Ó, jaj, sárgán, betegesen ragyog a napfordulós telehold és valamit súg nekem... Gyerünk oda, ott majd megpihenek, egy golyó a pisztolyomból, és kész...
Bement a romok közé. Kerülgette a temérdek követ meg téglát. S ekkor az omladékban megpillantott valami kéket. Az a valami remegett; és emberi testre emlékeztetett. Közelebb lépett, hidegen, mint a halál. Egy nő volt az; oldalvást feküdt; a tenyere meg egy kendő takarta az arcát.
- Ő az, Orea! - állapítatta meg magában -, hát persze, ki más lehetne? Élő valóság vagy fantom? Itt a fényképe? - nyúlt a zsebébe, de nyomban kihúzta a kezét. - Nevetséges kérdések, a pokolba már végre az egésszel! Van, tehát nincs, nincs, tehát van. Eh!
És lefeküdt Mellé és nézte. Különös lelkiállapotban volt; nem félt, ám mégsem volt bátorsága megszólítani... - Vajon mit sugdos nekem folyvást a hold? Valami fontosat, de sehogy sem értem... Aaaah, mi volt ez? Mintha a lelkem 360 fokos fordulatot vett volna... És milyen könnyűnek, szabadnak, bátornak érzem magam -
És szilajon kinyújtotta a kezét, hogy lerántsa a kendőt a nő arcáról. Olyan erős áramütés érte, hogy percekre megbénult.
- Orea - szólalt meg kisvártatva fojtott hangon.
Csönd.
- Mondj végre valamit!
Csönd.
- Szeretlek, Orea, boldogtalan vagyok, segíts!
Csönd. Hanem a lány válla egyre hevesebben rázkódott.
- Hát nem hallasz, drágák legdrágábbikja?
- Nem szabad beszélnem - rebben kisvártatva tompán a hang, akár a szél fuvallata.
- Mégis megszólaltál.
- Nem lett volna szabad - -
- Mit tegyek? Könyörülj rajtam!
Néhány másodpercnyi csönd. - Szabadíts ki... - lehelte a hang.
- Előbb Neked kell kiszabadítanod engem... Gyenge vagyok és beteg. Nincsen bátorságom - Cortonához.
- Meg kell tenned!
- Nem tudom.
A lány teste hideglelősen remegett, és hirtelen -
- Akkor hát felbátorítalak! Ezért súlyosan bűnhődöm majd, s te úgyszintén; az örökkévalóságban semmi sem bosszulja meg magát jobban, mint bárminek a megkönnyítése; aki enyhít, az súlyosbít, aki segít, az árt. De majd elviseljük. Rajta, vedd a csókom!
Eldobta a kendet. S Sider megpillantotta Orea kísértetiesen szép, szépségesen kísérteties arcát, mely fehérebb és fényesebb volt, mint a hold odafönt. A lány karja a nyakára fonódott - „én örök Siderem” - ajka a szájához ért. Irtózatos pillanat, Sider úgy érezte, mintha valaki - akár a fogát - a lelkét rántaná ki a testéből. Ám ezután a borzalom fekete lángja a határtalan gyönyör ragyogásába csapott át... És látta még, hogy Orea hátrál, hogy hófehér kezével védelmezi arcát az övétől - de aztán újból és hevesebben a karjába veti magát. A többit elnyelte a sötétség.
Csöndesen, átszellemülten világlott a pirkadat, üvegessé dermedt a hold, midőn Sider öntudatra tért. Nyomban úgy érezte, hogy merőben más ember, mint aki valaha is volt: rendíthetetlenül erős, hősies, nemes. Felállt. Csak ekkor pillantotta meg a tőle egy lépésnyire fekvő nőt.
Kék ruha volt rajta, az öltözék közönséges szajhára vallott; keble fedetlen, térde csupasz. Arca durva. Irgalmatlanul horkolt, szélesre tátott szájából Sider orráig csapott a pálinkaszag...
- Haha! Hát ezt teszi minduntalan a majmok világa, amelyben élünk? Mindegy, semmi jelentősége. Az Őslét Mélységéhez sem ennek, sem mindannak, amit az ember tud, nincs köze. Az ember csak a sár felszínén evickél; mert maga is csupán sár. Ki a sárból!... Ó, mily nevetségesen könnyűnek tetszik most mindaz, ami az imént még porig sújtott! Köszönet Néked, Orea! Hamarosan a Tiéd leszek, szent istennő, hamarosan - Isten leszek!... Orea, kedvesem, mily dőre a kérdés, hogy ember vagy-e, avagy látomás! Így vagy úgy, nekem most mindkettő egy és ugyanaz! - Föl Hozzád - az Örökkévalóságba!
És derűsen, erőtől duzzadva, akár a felkelő nap, egyenest az állomásra indult.


PublisherEurópa Kiadó, Budapest
Source of the quotationSternenhoch herceg szenvedései, p. 99-101.

minimap