This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Komenský, Jan Amos (Comenius): Labyrint svĕta a ráj srdce

Portre of Komenský, Jan Amos (Comenius)

Labyrint svĕta a ráj srdce (Czech)


KAPITOLA II.
POUTNÍK DOSTAL VŠUDYBUDA ZA VŮDCE

I vyšel sem od sebe sám a ohlédati se počal, mysle odkud a jak začíti. V tom i hned nevím kde se tu vezme člověk jakýsi křepkého chodu, obratného vzhledu a řeči hbité, tak že mi se nohy, oči, jazyk, vše na obrtlíku míti zdál. Ten přivina se ke mně, odkud a kam bych měřil, dotazoval se. Já, že sem z domu svého vyšel a v světě se provandrovati a něco zkusiti úmysl mám.

(SVĚT LABYRINTEM.)

2. Schváliv mi to: „Kde pak vůdce jakého máš?” řekl. Já odpověděl: „Žádného nemám, Bohu a svým očím se důvěřuji, že mne nezavedou.” – „Nespravíš nic,” řekl on. „Slýchal-lis kdy co o Kretenském labyrintu?” – „Slýchal cosi,” dím. – On zase: „Zázrak světa byl, stavení z tak mnoha pokojů, příhrad, průchodišť vzdělané, že kdo se bez průvodčího do něho pustil, vždycky sem a tam chodě a motaje se, nikdý ven netrefil. Ale to žert byl proti tomu, jak sám světa tohoto labyrint, zvláště nyní, spořádán jest. Neradímť, věř mně zkušenému, samotně se tam pouštěti.”

(VYPSÁNÍ DRZÍHO.)

3. „A kde pak takového vůdce vzíti mám?” řekl sem. – Odpověděl: „Já sem na to, abych takové, kteří něco shlédnouti a zkusiti žádají, prováděl a jim, kde co jest, ukazoval: protož sem tobě také vstříc vyšel.” – Já podivě se: „I kdo jsi ty,” řekl sem, „můj milý?” – Odpověděl: „Jméno mé jest Všezvěd, příjmím Všudybud, kterýž všecken svět procházím, do všech koutů nahlédám, na každého člověka řeči a činy se vyptávám; co zjevného jest, vše spatřuji, co tajného, vše slídím a stíhám, summou beze mne nic se díti nemá, ke všemu dohlédati má jest povinnost: a ty půjdeš-li za mnou, uvedu tě do mnohých tajných míst, kamž by ty sic nikdá netrefil.”
4. Já slyše řeči takové, počnu sám v sobě vesel býti, že sem takového vůdce našel: a prosím ho, aby tedy sobě práce nevážil mne skrze svět provésti. Odpověděl: „Jak jiným v tom rád sloužím, tak i tobě;” a ujav mne za ruku: „Poďmež,” řekl. I šli sme; a já řekl: „Nu, rád se podívám, jaký jest toho světa běh, a také-li v něm co jest, čehož by se člověk bezpečně držeti mohl.” To slyše tovaryš můj, zastavil se a řekl: „Příteli, jdeš-li ty tím umyslem, ne aby věci náše spatře obliboval, než aby o nich dle rozumu svého soud vynášel, nevím, jak by s tím královna náše, Její Milost, spokojena byla.”

(MARNOST, KRÁLOVNA SVĚTA.)

5. „I kdo je to královna váše?” dím já. – Odpověděl: „Ta, kteráž všecken svět a běh jeho řídí, od končin až do končin: slove Moudrost, ač někteří mudrlanti Marnost ji říkají. Pravímť tedy časně, když tam choditi a prohlédati budeme, nemudruj nic: sic by sobě tu i jinde ledcos utržil, a já třebas vedlé tebe.”

KAPITOLA XXIII.
POUTNÍK PROHLÉDÁ HRAD FORTÚNY; A NEJPRV PŘÍSTUP K NĚMU

(CTNOST ZAPADLÁ BRÁNA K SLÁVĚ.)

Když k tomu milému hradu přijdeme, vidím nejprv zástupy lidu ze všech města ulic se sbíhajících a obcházejících, a kudy by se zhůru dostati mohli, obhlédajících. Byla pak na ten hrad jediná, vysoká a uzká brána; ale kteráž zabořená, zaválená a trním zarostlá byla; sloula poně Ctnost. A praveno mi o ní, že před časy ona sama toliko k vcházení na hrad vystavená byla, ale že se brzy potom příhodou jakousi zabořila: protož jiných menších že naděláno a té necháno, poněvadž příliš příkro, nepřístupno a nezvolno bylo choditi skrze ní.

(POSTRANNÍ FORTNY.)

2. Prolámany tedy zdi a naděláno forten z obojí strany; kteréž já prohlédaje, viděl sem nápisy jich: Pokrytství, Lež, Pochlebenství, Nepravost, Fortel, Násilí etc. Ale když sem to tak jmenoval, a kteří tudy vcházeli, slyšeli, hněvali se na mne, reptali, shoditi mne dolů chtěli: tak že sem stouliti musel. Dívaje se pak, viděl sem, že někteří předce tou starou bránou skrze rům a trní lezli; jedni prolezli, jiní nic; a ti teprv se zase do dolejších forten vraceli a jimi procházeli.

(ŠTĚSTÍ KOHO NÁHODOU CHYTÍ, TOHO VYNÁŠÍ.)

3. I vejdu tam také a spatřím, že tu ještě hrad není, než plac, na němž množství lidí stojí, zhůru k vyšším palácům vzhlédajících a vzdychajících. Když sem se ptal: „Coti tu dělají?”, odpovědíno mi, že jsou čekanci, laskavého paní Fortůny vzezření a na hrad puštění očekávající. „A co se ne všickni ještě tito tam dostanou? však všickni o to věrně pracovali.” –Odpověděl: „Přičíněti se každý můž, jak ví a umí; naposledy však na paní Fortůně, koho ona k sobě přijíti chce neb nechce, záleží. Můžeš se podívati, jak to jde.” I vidím, že tam již výše žádných schodů ani bran není, než kolo jakési ustavičně se točící, k němuž kdo se připjal, zhůru na podlahu vynešen byl a tam teprv od paní Fortůny přijat a dále puštěn. Dole pak nemohl, kdo chtěl, kola se chytiti, než koho k němu uřednice paní Fortůny, jménem Náhoda, přivedla, aneb na ně vsadila: jinému každému ruce sklouzly. Ta pak rejentka Náhoda chodila mezi houfem, a koho se ji událo, toho chytila a na kolo vsadila: ježto se ji někteří velmi na oči tiskli, rukou podávali, prosili, své vynaložené práce, poty, mozoly, šrámy a jiné zasloužilosti předstírajíce. Ale já držím, že naprosto hluchá i slepá býti musila, tak se nic ani osobám nevzhlédala, ani proseb nedbala.

(ČEKANCŮ NA ŠTĚSTÍ TESKLIVÝ ZPŮSOB.)

4. Mnozí tu z všelijakých stavů byli, kteréž sem prvé viděl, že v povolání svém a skrze bránu ctnosti, aneb také skrze postranní fortny, práce a potu nelitovali, avšak se štěstí dočekati nemohli: jiný, na to třeba ani nemyslící, byl za ruku ujat a zhůru nešen. Z oněch pak čekanců mnozí převelmi tesknili, že na ně pořádka přijíti nechtěla, až nejeden ošedivěl; někteří sobě zoufali, a pustíc o štěstí, vraceli se k lopotování svému; z kterýchž opět někteří roztoužíce se k hradu lezli, oči i rukou paní Fortůně podávajíc; takže expectantů těch způsob tak i jinak bídný a tesklivý sem shledal.



PublisherI. L. Kober, Praha
Source of the quotationJan Amos Komenský: Labyrint svĕta a ráj srdce, p. 12-14., 129-131.

A világ útvesztője és a szív paradicsoma (Hungarian)


II. fejezet
A vándor vezetőül kapja mindenlesőt

S elindultam magányosan, nézelődtem, töprengtem, hol és hogyan kezdjem meg utamat. De lám, rögtön, magam sem tudom, honnan, egy ember toppant elém, fürge a járása, éles a tekintete és szapora a beszéde, mintha lába, szeme, nyelve, mindene pörgettyűn forogna. Hozzám lépett, s arról kérdezett, honnan jövök, hová tartok. Kijöttem házamból (mondtam), s az a szándékom, hogy a világban vándoroljak és egyet-mást tapasztaljak.
Dicsérte tervemet. De: „Van-e vezetőd?”, kérdezte. „Nincsen senkim, csak Istenben és szemeimben bízom, hogy nem vezetnek félre.” „Semmise sem jutsz”, mondta; „hallottál-e valamit a krétai labirintusról?” „Valamit hallottam.” Mire ő: „Világcsoda volt az, annyi szobával, rekesszel, folyosóval, hogy aki vezető nélkül mert oda belépni, folytonosan erre-arra bolyongott, tekergett, és soha nem talált kivezető utat. Pedig mindez tréfa volt csak amellett, ahogyan a világ útvesztője van megépítve, különösen mostanában. Nem tanácsolom hát, hogy magányosan indulj útnak. Higgy nekem, tapasztaltabbnak.”
„De hol találok én ilyen vezetőt?”, mondtam. Így válaszolt: „Én azért vagyok, hogy kalauzoljam azokat, kik szemlélődni és tapasztalni akarnak, s megmutassam nekik, mi hol van; ezért jöttem te eléd is.” Csodálkozva mondtam neki: „Ki vagy hát, barátom?” Ezt felelte: „A nevem Mindenleső, az utónevem pedig Fürgeláb; keresztül-kasul Járom az egész világot, minden zugba betekintek, minden ember beszédét és tetteit megtudakolom; ami látható, azt mind észreveszem, ami rejtve van, azt mind felfedem, vagyis nélkülem nem történhet semmi, mert az a kötelességem, hogy mindenre ügyeljek; s ha velem jössz, olyan titkos helyekre vezetlek, ahová magadtól soha el nem jutnál.”
E szavakat hallva, örvendezni kezdtem, hogy ilyen kísérő akadt utamba; meg is kértem hát, ne sajnálja a fáradságot, és vezessen engem a világon át. Így válaszolt: „Mint bárki másnak, neked is örömmel segítek ebben.” Ezzel karon fogott: „Gyerünk hát”, mondotta. Elindultunk; én még így szóltam: „Hát bizony, szívesen megnézem, milyen e világ folyása, s van-e benne valami, amihez bizton ragaszkodhatnánk.” Hallva ezt az én útitársam, megállt, és hozzám fordult: „Barátom, ha téged nem az a szándék vezet, hogy dolgainkat szemügyre véve meg is kedveld őket, hanem hogy a saját értelmed szerint alkoss róluk ítéletet, kétlem, hogy őfensége, a királynőnk meg lenne ezzel elégedve.”
„Ki hát a királynőtök?”, kérdeztem. Ezt felelte: „Az, ki az egész világot és dolgaink folyását végtől végig igazgatja: a neve Bölcsesség, ám egyes okoskodók Hívságnak is hívják. Épp ezért már jó előre figyelmeztetlek: amikor majd a világban vándorlunk, és mindent szemre veszünk, ne okoskodj, mert itt is, ott is bajba juthatsz, s én is veled együtt.”

XXIII. fejezet
A vándor megtekinti Fortuna várát

Amint e csábító várhoz közeledünk, először is csoportosan látok embereket, akik a város minden utcájából özönlenek, körbe-körbe járnak, és azt nézegetik, merre juthatnának feljebb. A várba ugyanis eredetileg csak egyetlen magas és szűk kapu vezetett; ez azonban összedőlt, széthányódott, és benőtte a tövis; a neve ez volt: Erény. Úgy hallottam, hogy réges-régen csak ez a kapu épült a vár megközelítésére; amikor aztán nem sokkal később, valami baleset folytán beomlott, más, kisebb kapukat törtek, ezt meg elhanyagolták, mivel túlságosan meredek és megközelíthetetlen volt, s rajta át csak nehezen lehetett bejutni a várba.
Ezért aztán réseket vágtak a kőfalba, és mindkét oldalon kapukat nyitottak; megnéztem őket, s felettük ilyen feliratokat olvastam: Hamisság, Hazugság, Hízelgés, Álnokság, Csalárdság, Esőszakosság stb., de amikor ezeket fennhangon megneveztem, s a bemenők meghallották, mit mondok, haragudtak rám, morogtak ellenem, és le akartak taszítani onnan; úgyhogy bizony kénytelen voltam visszahúzódni. Még egyszer jobban körülnézek, s látom, hogy némelyek mégiscsak a régi kapun, a romokon és tüskén át próbálnak bemászni; néhányan át is jutnak, mások viszont nem; ezek aztán az oldalkapukhoz vonulnak, és ott mennek be.
Én is általmegyek, s észreveszem, hogy itt meg nincsen vár, hanem csak valamilyen térség, amelyen sokan álldogálnak, és a felsőbb paloták felé nézelődnek sóhajtozva. Amikor megkérdezem: „Mit csinálnak ezek itt?”, azt a választ kapom, hogy várakozók ők, akik Fortuna úrnő mosolygó tekintetét lesik, és a várba való bebocsátásukat remélik. „Hogyhogy, hát ezek még nem valamennyien jutnak be oda? Hiszen mindegyikük bőségesen dolgozott érte.” Így felel: „Igyekezni mindegyik igyekezhet, ahogyan tud és ahogyan képes; végső fokon azonban Fortuna úrnőn múlik, kit enged és kit nem enged magához. Egyébként megnézheted, mi a módja ennek.” S látom, hogy feljebb már nem vezetnek sem kapuk, sem lépcsők, hanem csak a kerék forog ott folytonosan, s akinek sikerül megkapaszkodnia, felemelkedhet az emeletre, ahol fogadja és tovább vezényli Fortuna úrnő. Ámde ott lent sem kapaszkodhat a kerékbe, aki éppen akar, hanem csak az, akit Fortuna úrnő mindenese, Véletlen odasegít vagy ráültet; mindenki másnak lecsúszik róla a keze. Ez a Véletlen nevű irányító ott jártkelt a tömegben, s aki neki megtetszett, azt megragadta és a kerékre ültette; pedig némelyek ugyancsak igyekeztek feltűnni, kezüket lengették, könyörögtek, előhozták végzett munkáikat, verejtéküket, felmutatták sebhelyeiket, kérges tenyerüket és másféle érdemeiket. Én azonban biztos vagyok, hogy teljesen néma és vak volt, mert egyáltalán nem törődött sem személyekkel, sem kérelmekkel.
Sokan voltak itt a már látott rendek tagjai közül, akik foglalkozásukban, illetve az Erény kapuján vagy az oldalsó kapukon át igyekezve nem sajnálták a munkát és a fáradozást, a szerencsét azonban mégsem sikerült elérniük; ugyanakkor másvalakit, aki esetleg nem is gondolt rá, kézen fogott Véletlen és felküldött a keréken. A várakozók közül sokat nagyon bántott, hogy nem akart sor kerülni rájuk, s egyikük-másikuk bele is őszült bánatába; néhányan kétségbeestek, lemondtak a szerencséről, és visszatértek küszködéseikhez; nemsokára azonban néhányukat megint elöntötte a vágy, s törtetni kezdtek a vár felé, szemükkel és kezükkel Fortuna úrnőt keresve; én meg e várakozók helyzetét felettébb szánalmasnak találtam.



PublisherMadách, Bratislava – Európa, Budapest
Source of the quotationJan Amos Komenský: A világ útvesztője és a szív paradicsoma, 14-16. o., 123-125. o.

minimap