Sládek, Josef Václav: Dal a földön túli városról (Píseň o městě nebeském in Hungarian)

Do nebeského města
jde člověk ze světa,
a kvítím je ta cesta
a trním poseta.
Tam u bran stojí stráže
a duše se tam chví,
než andělům Pán káže,
by otevřeli jí.

„Co, duše tak se třeseš?“
hned ptá se nebešťan,
„a klíče-li si neseš
od těch rajských bran?
neb do božího domu
sem bez nich nelze dál
vejíti prani komu,
ať žebrák, nebo král.“

„Co já ti, nebešťane,
ach, co ti říci mám?
hle, nohy mé jsou zdrané,
klíč k ráji Bůh má sám.
Já trním šla v hloží,
já duše neblahá,
na velké soudy boží
má rada nesahá.“

Dí anděl: „Člověk v smutku
jest živ a umírá,
leč klíčem dobrých skutků
sám ráj si otvírá.
Ať trpí z boží rady
pln tiché pokory,
neb jeho hříchy tady
jsou těžké závory.“

A duše odpovídá:
„Mne hřích jak plamen žeh’,
můj úděl byla bída,
a k Bohu jít mne nech
pro Syna Hospodina,
jenž za mne na smrt šel,
neb velká moje vina,
však větší byl můj žel!“

A praví jeden v stráži
- má váhy v rukou svých: -
„Hle, skutky tvé se váží,
a těžký je tvůj hřích,
a na dobru ti schází;
již ustup od těch míst,
neb do bran rajských vchází
jen, kdo je svat a čist.“

A Pán anděla slyší,
pláč duše slyší zas,
i zazní rajskou tiší
jak hudba jeho hlas:
„Když slzy vinu smyly,
je duše zas jak sníh;
ji uveďte v tu chvíli
do sídel blažených!“

Do města nebeského
je cesta daleká,
však v světě nižádného
nemine člověka.
A v smrti okamžiku
až opustíme zem,
ó Kriste, slitovníku,
buď milostiv nám všem!

------------------------------
Megjegyzés:

"prani" nem azt jelenti, hogy "vágyak, kívánságok" (= přání), egyáltalán nem jelent semmit, csak sajtóhiba van a szövegben: nelze dál vejíti pranikomu, nem léphet be egyáltalán senki.

Városba, földön túlra
ember csíkját húzza,
úttestet virág fedi
és tüskével teli.
Portán őrség szendereg
lélek meg ott remeg,
Míg Úr szól több angyalnak,
hogy utat adjanak.

„Lélek, miért cidrizel?“
földön túlról kérdik,
„mily kulcsokat viszel,
mik az édent védik?
mert házához az Úrnak
csak egy kulcsot hagytak,
vágyak hiába zúgnak,
légy koldus vagy gazdag.“

„Ó mit én, édenlakó,
mit mondhatnék neked?
nézd, mindkét lábam fakó,
kulcs Istentől ered.
Cserjében tüskén járva,
lélek én áldatlan
nagy ítéletre várva
magam csak áltattam.“

Menj angyal: „Ember búban
tölti éltét, holtát,
de jótettekkel Úrban
éden szabja sorsát.
Törje isteni lecke
éljen alázattal,
vagy gazságai rendre
sújtsák gyalázattal.“

És válaszol a lélek:
„Nyomor segedelmem,
bűn engem lángként éget,
Úrhoz eressz engem
Úr egyetlen Fiáért,
ki halálba ment értem,
és ezért a hibáért,
melyért búsan éltem!“

Őr így járatja száját
- döntést kézben tartva: -
„Tetteid lám, taksálják,
bűnlajstromod tarka,
és jótetteknek híján;
e helyről lépj vissza,
édeni kapuk síkján
csak az jár ki tiszta.“

Úr angyalát hallgatja,
síró lelket megint,
majd suttogón hallatja
hangját dallam szerint:
„Ha könny lemosta szennyét,
erény hull lélekre;
nyomban vigyétek lelkét
dicsőült székhelyre!“

Városba, földön túlra
lelkünk út megüli,
seszínű világ súlya
embert nem kerüli.
És halálunk percében
elhagyjuk a földet,
Úr könyörületében,
lelkünk békét ölthet!