Jensen, Johannes Vilhelm: Malomdal* (Møllesang* in Hungarian)

Deres Møllesang skal tage dig, den skal komme indenfra i din Hjærne som søndermalende Stenlyd. Dit Hoved skal blive Centret for Grottes Hvirvler af Verdensstøv, for Fenjas og Menjas splintrende Kværnsang.

Vi maler, synger Fenja, vi svinger Stenen, der er tung som Jorden, vi maler dig Solopgang og Høveder og frodige Agre. Vi maler dig skinnende Skyer og Grøderegn, Kløver, gule og hvide Blomster.

Og vi maler dig Sygdom og Tørke, synger samtidigt Menja, afsvedne Marker, Vandløshed, og vi maler dig Hagl som Knoer, vi hvirvler dig en Tordensky op fra Vest, Mørke, Lyn og ulmende Tomter.

Vi maler dig Foraar og blaa Bølger, stønner Fenja, vi faar Sommeren færdig i Tide, vi maler dig grønne Skove fulde af Sangfugle, vi maler dig Kærlighed, Glemsel og lyse Nætter.

Og vi maler dig Fimbuls Mørke, lyder Menjas skurrende Sang, Askeregn, Visnen, vi maler dig Vinteren ind i Sommerens Hjærte. Vi synger dig en Høststorm, vi svinger Rim og Frost over alt groende, vi maler Varmen ud af Menneskenes Sind.

Og dog maler vi nyt Foraar og ny Grøde, synger Fenja rasende, vi maler dig Solhverv og Blikstille paa Havet, vi maler dig Føl og fimrende Hundehvalpe og Søndenvind, vi maler dig Løvspring og Tro.

Ja, og vi svinger Kværnen, saa det knager, skogrer Menja, vi maler til Barsel og vi maler i Kisten, vi maler Sne og Fortvivlelse. Jeg synger sidst.

Og nu skyder de Ryg, de vrede Jættepiger, og planter Benene dybt i Mulmet og svinger den rygende Kværnsten. De synger sammen, Fenja og Menja :

Vi maler dig Sol, Maane og Stjærner løbske om Jorden. Dagen og Natten skal veksle i Blink, hvidt og sort, og Himlen skal gaa som et Hjul. Vi maler dig Sommer og Vinter som Feber; Hede skal flyve paa dig og vige igen for Kulde.

Men tilsidst maler vi dig Vintertid. Vi træller i Aartusinder, men vi maler dig endelig Istid.

Nordlys over vore Hoveder! Vi maler dig milevid Is og Aaret fuldt af Nordenstorme og fygende Sne. Vi maler Haabet tyndt i dig, vi synger Regnestykker, hvor Kuldens Tal stiger. Vi maler dig evige Nætter, vi svinger Solen ud paa fjærne Veje. Vi maler hostende Isbjærge med knust Fjæld ned fra Norden og ud over alle rige Sletter, vi knuser Byerne under Bræen, vi grutter al Frugtbarhed.

Og vi forstener dit Hoved, vi hvirvler Øde ud, vi synger med frostkoldt Hjærte, til Kværnen springer.

 
*Kongens Fald, 1900-1901

Fenja meg Menja úgy tépi agyad, mint két recsegő kő. Fejedben a szörnyű garat világpora táncol, s Fenja meg Menja** malomdala zúg.

Mi őrlünk, zengi Fenja, nekifekszünk a földsúlyú kőnek, szétzúzzuk a hajnalt, a nyájat, a rétet. Őrlünk felleget, záport, lóherét, fehér és sárga virágot.

S őrlünk kínt meg aszályt, dalolja Menja, perzselt mezőket, szikkadt pástokat, őrlünk jégesőt, dörgetünk nyugati orkánt, vészt, villámot és vérvörös üszköt.

Őrlünk tavaszt és kék vizeket, zihálja Fenja, lehűtjük a nyár tüzeit, földúljuk a dalos erdőket, kigyújtunk szerelmet, feledést és homályos éjszakákat.

Szétfújjuk Fimbul*** sötétjét, harsogja Menja, a hamuesőt, a hervadást, s jéggel szórjúk be a nyár szívét. Fölszítjuk az őszi vihart, hogy dér és fagy üljön a gyenge növényre, s kilopjuk a lángot az emberi vérből.

Majd őrlünk új tavaszt és új ragyogást, rikoltja Fenja, őrlünk napfordulót és szélcsendet, őrlünk csikót, ebkölyköt és déli szelet, őrlünk rügyet és hitet.

Hajtjuk a rozoga malmot, süvölti Menja, őrlünk bölcsőbe és koporsóba búzakalácsot. Őrlünk havat és iszonyatot. Én sírom gyászdalodat.

S előredőlnek az óriáslányok, beállnak az éj lucskába, s meglódítják a füstölgő malomköveket. S együtt rikácsolja Fenja meg Menja:

Őrlünk napot és holdat és csillagokat. A fény meg az árny sunyítson össze, s a menny kerékre forogjon az űrben. Fölfaljuk a nyarat és a telet; robbanjon egybe a tűz és a jég.

De végül szétkaszaboljuk a zord fagyot is. Ezredekig izzadtunk, hogy végezzünk veled, jégkor.

Északi fény suhog el fölöttünk. Megőröljük a jeget meg a szeles, havas évet. Megőröljük a reményt, s a zimankón át fölesdünk az esőköpenyhez. Megőröljük az örök éjjeleket, s idegen útra toljuk a fáradt sugarakat. Kiúszunk a köhögő jéghegyekig, gazdag síkokra döntünk északi bércfalakat, végighempergünk a városokon, s leásunk az üde csírákhoz.

Rálépünk a balga fejekre, kirontunk a rőt sivatagba, s malmunk dőltéig üvöltjük furcsa dalunkat.

 
*A király bukása, 1900-1901
**Fenja és Menja, a skandináv mitológiában két női óriás, Frode dán király utasítására a gazdagság és a boldogság az ő mágikus malomkövülön őrlődik, de a végül a halált és a pusztulást őrlik rajta.
*** "Fimbul" jelentése: nagy, lásd "Fimbul-tél” (Fimbulvetr). 2600 évvel ezelőtti a "Fimbul-tél" kezdete, amely fél évezreden át éhínséggel sújtotta Észak-Európa lakót. A gyümölcsfák kipusztultak, a gabonafélék közül csak az árpa érte túl a zord éghajlatot. A helyzetet az is súlyosbította, hogy a Fekete-tengertől a brit szigetekig terjedő kelta törzsek birtokukba vették a bronz előállításhoz szükséges ón- és rézbányákat, és elvágták az északi és a Földközi-tengeri országok közötti kereskedelem útját. (A szerk.)