Bachmann, Ingeborg: Die Sonne wärmt nicht…

Die Sonne wärmt nicht, stimmlos ist das Meer.

Die Gräber, schneeverpackt, schnürt niemand auf.

Wird denn kein Kohlenbecken angefüllt mit fester Glut?

Doch Glut tut's nicht. 

Erlöse mich! Ich kann nicht länger sterben.

Der Heilige hat anderes zu tun;

er sorgt sich um die Stadt und geht ums Brot.

Die Wäscheleine trägt so schwer am Tuch;

bald wird es fallen. Doch mich deckt's nicht zu

Ich bin noch schuldig. Heb mich auf.

Ich bin nicht schuldig. Heb mich auf.

Das Eiskorn lös vom zugefrorenen Aug.

Brich mit den Blicken ein,

die blauen Gründe such,

schwimm, schau und tauch:

Ich bin es nicht.

Ich bin's.  

Nem melegít a Nap, a tenger szótalan.

Hóval beburkolt sírt nem bont ki senki.

Hát nem töltik meg parázzsal a serpenyőt?

Hiszen parázs van épp elég.

Válts meg! Nem bírok tovább haldokolni.

Más dolga van a szentnek; ő kenyérért

siet s a városról gondoskodik.

Olyan nehéz a kötélnek a lepedő;

mindjárt leesik. S engem nem takar be.

Még vétkes vagyok. Emelj fel engem.

Én vétkes nem vagyok. Emelj fel engem.

A jégárpát olvaszd le befagyott szememről,

törd át pillantásoddal,

a kék mélységet keresd meg,

ússz, nézz, merülj:

Én nem vagyok az.

Én vagyok az.