Bachmann, Ingeborg: Mondandóm sötét (Dunkles zu sagen in Hungarian)

Wie Orpheus spiel ich

auf den Saiten des Lebens den Tod

und in die Schönheit der Erde

und deiner Augen, die den Himmel verwalten,

weiß ich nur Dunkles zu sagen.

Vergiß nicht, daß auch du, plötzlich,

an jenem Morgen, als dein Lager

noch naß war von Tau und die Nelke

an deinem Herzen schlief,

den dunklen Fluß sahst,

der an dir vorbeizog.

Die Saite des Schweigens

gespannt auf die Welle von Blut,

griff ich dein tönendes Herz.

Verwandelt ward deine Locke

ins Schattenhaar der Nacht,

der Finsternis schwarze Flocken

beschneiten dein Antlitz.

Und ich gehör dir nicht zu.

Beide klagen wir nun.

Aber wie Orpheus weiß ich

auf der Seite des Todes das Leben

und mir blaut

dein für immer geschlossenes Aug.

Mint Orfeusz, én is

az élet húrjain játszom halált,

s a föld szépségének

és eget igazgató szemeidének

csak sötét mondandóm akad.

Ne feledd, hogy egyszer csak te is,

egy reggelen, míg fekhelyed

még harmattól volt nedves

és szíveden szegfű aludt,

láttad a sötét folyót,

a melletted elvonulót.

Vér hullámára

hallgatás húrja feszült,

markoltam zengő szívedbe.

Fürtöd az éjszaka

árnyhajává lőn,

a sötétség fekete pelyhei

havaztak orcádra.

És mégse tartozom hozzád.

Most mindketten siránkozunk.

De mint Orfeusz, tudom,

a halál mellett ott az élet,

és örökre behunyt szemed

énnekem kéklő.