Bachmann, Ingeborg: Hullj le szivem (Fall ab, Herz in Hungarian)

Fall ab, Herz vom Baum der Zeit,

fallt, ihr Blätter, aus den erkalteten Ästen,

die einst die Sonne umarmt',

fallt, wie Tränen fallen aus dem geweiteten Aug!

Fliegt noch die Locke taglang im Wind

um des Landgotts gebräunte Stirn,

unter dem Hemd preßt die Faust

schon die klaffende Wunde.

Drum sei hart, wenn der zarte Rücken der Wolken

sich dir einmal noch beugt,

nimm es für nichts, wenn der Hymettos die Waben

noch einmal dir füllt.

Denn wenig gilt dem Landmann ein Halm in der Dürre,

wenig ein Sommer vor unserem großen Geschlecht.

Und was bezeugt schon dein Herz?

Zwischen gestern und morgen schwingt es,

lautlos und fremd,

und was es schlägt,

ist schon sein Fall aus der Zeit.

Az idő fájáról hullj le, szivem,

hulljatok levelek a kihült ágról,

melyet egykor a nap ölelt,

hulljatok, mint könny a tágra nyílt szemekből.

Naphosszat leng a hajfürt még a szélben

a Földisten barnult homloka körül,

az ing alatt már ökölbe szorul

a tátongó seb.

Légy hát kemény, ha még egyszer meghajlik

előtted a felhő gyengéd háta,

légy csendben, ha még egyszer a Hümettosz

megtölti a lépet.

Mert mit ér aszályban egy fűszál a parasztnak,

mit ér nagy nemzedékünknek egyetlen nyár?

S miről tanuskodik szived?

Tegnap és holnap közt lebeg,

némán, idegenül,

s amit dobog:

csak az, hogy kihull az időből.