Benn, Gottfried: Cocain

Den Ich-Zerfall, den süßen, tiefersehnten,

Den gibst Du mir: schon ist die Kehle rau,

Schon ist der fremde Klang an unerwähnten

Gebilden meines Ichs am Unterbau.

Nicht mehr am Schwerte, das der Mutter Scheide

Entsprang, um da und dort ein Werk zu tun

Und stählern schlägt - - : gesunken in die Heide,

Wo Hügel kaum enthüllter Formen ruhn!

Wo laues glatt, ein kleines Etwas, Eben -

Und nun entsteigt für Hauche eines Wehns

Das Ur, geballt, Nicht-seine beben

Hirnschauer mürbesten Vorübergehens.

Zersprengtes Ich - o aufgetrunkene Schwäre -

Verwehte Fieber - süß zerborstene Wehr - :

Verströme, o verströme Du - gebäre

Blutbäuchig das Entformte her.

Ezt adod: az édes, a vágyva vágyott

énszétesést – már tikkad a torok,

az idegen hang lényem sose látott

képleteinek vet már alapot.

Már nem karddal, mely az anya-hüvelyből

kiszállt, hogy itt-ott egyet-mást tegyen,

s acélja sujt – pusztamélyből dereng föl

halmok párás sora sejtelmesen.

Langy símaság, valami csöppnyi. Enyhén –

s most, zártan, fölszáll, mint kín-sóhajok,

az Ősi, suhamlón az elmén

átborzonganak Nem-tőle-valók.

Szétrobbant Én – ó, fölitatott sebhely –

tűnt láz – mámorban szétfoszló határ –

áradj, ó, áradj – szüld vérlepte vemhhel

a Formátlant világra már.