Benn, Gottfried: Spät

I

 

Die alten schweren Bäume

in grossen Parks

und die Blumengärten,

die feucht verwirrten -

 

herbstliche Süsse,

Polster von Erika

die Autobahn entlang,

alles ist Lüneburger

Heide, lila und unfruchtbar,

Versonnenheiten, die zu nichts führen,

in sich gekehrtes Kraut,

das bald hinabbräunt

- Frage eines Monats -

ins Nieerblühte.

 

Dies die Natur.

Und durch die City

in freundlichem Licht

fahren die Bierwagen

Ausklangssänfte, auch Unbesorgnis

vor Reizzuständen, Durst und Ungestilltem -

was stillt sich nicht? Nur kleine Kreise!

Die grossen schwelgen

in Übermassen.

 

II

 

So enden die Blicke, die Blicke zurück:

Felder und Seen eingewachsen in deine Tage

und die ersten Lieder

aus einem alten Klavier.

 

Begegnungen der Seele! Jugend!

Dann selbst gestaltet

Treuebruch, Verfehlen, Verfall -

die Hintergründe der Glücke.

 

Und Liebe!

>Ich glaube dir, dass du gerne bei mir geblieben wärest,

aber es nicht konntest,

ich spreche dich frei von jeder Schuld< -

ja, Liebe

schwer und vielgestalt,

jahrelang verborgen

werden wir einander zurufen: >nicht vergessen<,

bis einer tot ist - -

so enden die Rosen,

Blatt um Blatt.

 

III

 

Noch einmal so sein wie früher:

unverantwortlich und nicht das Ende wissen,

das Fleisch fühlen: Durst, Zärtlichkeit, Erobern, Verlieren,

hinüberlangen in jenes Andere - in was?

 

Abends dasitzen, in den Schlund der Nacht sehn,

er verengert sich, aber am Grund sind Blumen,

es duftet herauf, kurz und zitternd,

dahinter natürlich die Verwesung,

dann ist es ganz dunkel und du weisst wieder dein Teil,

wirfst dein Geld hin und gehst -

 

soviel Lügen geliebt,

soviel Worten geglaubt,

die nur aus der Wölbung der Lippen kamen,

und dein eigenes Herz

so wandelbar, bodenlos und augenblicklich -

 

soviel Lügen geliebt,

soviel Lippen gesucht

(>nimm das Rouge von deinem Munde,

gib ihn mir blass<)

 

und der Fragen immer mehr -

 

IV

 

Little old lady

in a big red room

little old lady -

summt Marion Davies,

während Hearst, ihr Freund seit 30 Jahren,

in schwerem Kupfersarg unter dem Schutz einer starken Eskorte

und gefolgt von 22 Limousinen

vor dem Marmormausoleum eintrifft,

leise surren die Fernkameras.

 

Little old lady, grosser roter Raum,

hennarot, sanft gladiolenrot, kaiserrot (Purpurschnecke),

Schlafzimmer in Santa Monica Schloss

à la Pompadour -

 

Louella, ruft sie, Radio!

Die Blues, Jitterbug - Zickzack!

Das Bürgertum im atlantischen Raum:

heiratsfähige Töchter und obliterierter Sexus,

Palazzos an den Bays, Daunendecken auf den Pfühlen,

die Welt teilen sie ein in Monde und Demimonde -

ich war immer letzteres -

 

Louella, meine Mischung - hochprozentig!

Was soll das alles -

gedemütigt, hochgekämpft, hündisch gelitten -

die Züge, hässliche Züge, mit denen jetzt der Kupfersarg

Schluss macht,

überrann ein Licht, wenn er mich sah,

auch Reiche lieben, zittern, kennen die Verdammnis.

 

Hochprozentig - das Glas an den Silberapparat,

er wird nun stumm sein zu jener Stunde,

die nur wir beide wussten -

drollige Sprüche kamen aus der Muschel,

>in Frühstücksstuben entscheidet sich das Leben,

am Strand im Bathdress hagelt es Granit,

das Erhoffte geschieht nie -<

das waren seine Stories.

 

Schluss mit der Promenade! Nur noch einige Steinfliesen,

auf die vorderste das Glas,

hochprozentig, Klirren, letzte Rhapsodie -

little old lady,

in a big red room -

 

V

 

Fühle - doch wisse, Jahrtausende fühlten -

Meer und Getier und die kopflosen Sterne

ringen es nieder heute wie einst -

 

denke - doch wisse, die Allererlauchtesten

treiben in ihrem eigenen Kiel,

sind nur das Gelb der Butterblume,

auch andere Farben spielen ihr Spiel -

 

wisse das alles und trage die Stunde,

keine wie diese, jede wie sie,

Menschen und Engel und Cherubime,

Schwarzgeflügeltes, Hellgeäugtes,

keines war deines -

deines nie.

 

VI

 

Siehst du es nicht, wie einige halten,

viele wenden den Rücken zu,

seltsame hohe schmale Gestalten,

alle wandern den Brücken zu.

 

Senken die Stecken, halten die Uhren

an, die Ziffern brauchen kein Licht,

schwindende Scharen, schwarze Figuren,

alle weinen - siehst du es nicht?

I.

 

A súlyos, öreg fák

a nagy parkokban

és a kiskertekben,

nedvesen megzavarodtak –

 

őszi édesség,

hanga vánkosa

az autópálya mentén,

az egész lüneburgi

róna, lila és terméketlen,

sehová sem vezető tűnődések,

önmagába visszatérő dudva,

ami nemsokára leszárad

– egy hónap kérdése –

a soha-nem-virágzottba.

 

Ez a természet.

Míg a city-n át

meleg fényben

hajtják a söröskocsik

a végkicsengés szelídségét, minden aggodalom nélkül

az oly izgalmi állapotok iránt, mint szomjúság vagy nyugtalanság –

mi nem nyugszik? Csak a kis körök.

A nagyok burjánzanak

mértéken felül.

 

 

II.

 

Így végződnek a pillantások, a pillantások visszafelé:

mezők és tavak nőttek bele a napjaidba,

és egy régi zongora

első dalaiba.

 

A lélek találkozásai! Ifjúság!

Aztán magad alakította

hitszegés, vétek, romlás –

a boldogulás hátterében.

 

És szerelem!

„Elhiszem neked, hogy szerettél volna nálam maradni,

csak nem tudtál,

felmentlek minden bűn alól” –

igen, szerelem,

nehéz és sokféle,

évekig titkolva

fogjuk egymásnak odakiáltani: „nem feledlek”

mindhalálig – –

így érnek véget a rózsák

sziromról sziromra.

 

III.

 

Csak még egyszer olyannak lenni, mint egykor:

felelőtlennek, és nem tudni a végét,

érezni a húst: szomjúságot, gyöngédséget, hódítást és vereséget,

elérni egészen addig a másikig – meddig?

 

Esténként üldögélni, az éjjel torkába nézni,

ahogy összeszűkül, és a mélyén virágok nyílnak,

és illatoznak fölfelé, röviden és remegve,

mögötte természetesen ott a rothadás,

akkor egészen sötét van, és te megint tudod a részed,

eldobod a pénzed és elmész –

 

oly sok hazugságot szerettél,

oly sok szónak hittél,

amelyek csak az ajkak boltozatáról jöttek,

és csak saját szíved

változékony, feneketlen és pillanatnyi –

oly sok hazugságot szerettél,

oly sok ajkat kerestél,

(„vedd a rúzst a szádról,

és csak azt add nekem”)

 

vagy inkább a kérdéseknek –

 

IV.

 

Little old lady

in a big red room

little old lady –

dúdolja Marion Davies,

miközben Hearst, 30 éve a barátja,

nehéz rézkoporsóban erős kíséret védelmében

22 limuzintól követve

a márványmauzóleum elé érkezik,

halkan kattognak a teleobjektívek.

 

Little old lady, nagy vörös terem,

hennavörös, kardvirág vörös, velencei vörös (bíborcsiga),

hálószoba a Santa Monica kastélyban

à la Pompadour –

 

Louella, kiáltja, rádió!

A jitterburg blues – cikcakk!

A polgárság atlanti térben:

partiképes lányok és obliterált szexus,

öbölmenti palazzók, pehelytoll paplanok díszpárnákon,

az életet világira és félvilágira osztják –

én mindig utóbbi voltam –

Louella, kis keverékem – sokszázalékosan!

Mi ez az egész?

megalázva, hősként harcolva, kutyául szenvedve –

a vonások, azok a csúnya vonások, amelyekkel most a rézkoporsó bezárul,

átfutott rajta egy fény, ha látott,

a gazdagok is szeretnek, remegnek, ismerik a kárhozatot.

 

Sokszázalékosan – az üveg az ezüst készüléken,

most néma marad azon az órán,

amelyről csak mi ketten tudtunk –

mókás szavak jöttek a kagylóból,

„a reggeliasztalnál dől el az élet,

a strandon fürdődresszben grániteső esik,

a váratlan szokott belépni,

a remélt nem történik meg soha –”

ilyen sztorikat mesélt.

 

Elég a promenádból! Csak még néhány kőkocka,

a legelsőre az üveg

sokszázalékosan, csörömpölés, utolsó rapszódia –

little old lady,

in a big red room –

 

V.

 

Biztos érzi – vagy inkább tudja, évezredek érezték –

tenger és állat meg a fejetlen csillagok

küzdenek alant ma, éppen mint egykor –

 

biztos gondolja – vagy inkább tudja, a legeslegméltóságosabbak

a saját hajógerincükben hányódnak,

csak a gólyahír sárgája,

meg még más színek játsszák a játékukat –

 

biztos tudja mindezt, és cipeli az órát,

minden óra más, mégis mind olyan, mint ők,

az emberek és angyalok és kerubok,

feketeszárnyú, világostekintetű,

egyik sem volt a tiéd –

a tiéd soha.

 

VI.

 

Nem látod, hogy állnak meg egyesek?

hátat fordít egynémelyik,

furcsa, magas és cingár emberek,

egy híd felé tart mindegyik.

 

Süllyed a vessző, állnak az órák

is, nem kérnek fényt a számok,

fogyó társaság, sötét cimborák,

mindenki sír – ezt se látod?