Nyugodt, ártatlan zsenge korom!
Kiűzött őrült önbizalom.
Bár idekint lehetek szabad,
Nem látja lelkem a visszautat.
Csak délibábot kerget a láz,
Ki kitten a vad? Ki itt a vadász?
Szántják hajam süvöltve szelek,
De fényes vagy te, világ, s hideg!
Te zsenge, angyali nyugalom,
Ne nézz ki vággyal az ablakokon!
Ne kérdezd, honnan, merre, miként?
Magam sem tudom, hol vagyok én.
Bűnnek tudatára hasadt a kebel,
Kétséges kéjt tombolva ölel.
Rajongva virágokat szakitok,
De víg koszorú nem lesznek azok! –
Mennék a sötétlő vadon ölén
Fájdalmam szélbe kiáltani én,
Mennék világnak a széleire,
Hol a nap meg a hold rogy a mélybe le
Öröklét káprázat-kapuján,
Ami iszonyu-csöndes óceán,
Száz messzi vitorlát bőgve benyel,
És mind ami van vele nyugszik el.
.....................
A prozódia: négy verslábból álló sorok, a verslábak többsége jambus (u – , egy súlytalan, egy súlyos szótag); minden sorban van minimum egy, maximum három anapesztus u u – ; a sor u – u – helyett kezdődhet így is: – u u – . Nem világos számomra, mi szükség van ebben a versben anapesztusokra; ezt a Szeptember végén című Petőfi-versben sem értem, azt gondolnám, hogy ahhoz a témához jobban illenék a szimpla jambus. Az anapesztusok (vagy ereszkedő versekben daktilusok, – u u , mint pl. a Tetemre hívás-ban) pattogóvá, ügető-ritmusúvá teszik a verset. A németben ugyan kevésbé, mint a magyarban, mert ott a súlytalan helyekre hangsúlytalan, a súlyos helyekre többnyire hangsúlyos szótagokat tesznek. A hangsúlytalan és hangsúlyos szótagok között ugyan éles kontraszt van a német nyelvben, de a súlytalan-súlyos lüktetésnek mégsincs olyan mechanikusan pattogó hatása, mint a magyarban, ha ott pontosan, szabályosan követik egymást időmértékes értelemben rövid és hosszú szótagok: mert nálunk a hosszú szótag pontosan kétszer olyan hosszú ideig tart, mint a rövid, én legalábbis így érzem. Ezen (és az egyhangú szabályosságon) lehet enyhíteni: hosszú szótag helyett állhat rövid, de hangsúlyos szótag:
Ki se terítteti, meg se siratja (...)
Hever egyszerü ravatalán
vagy itt:
Magam sem tudom, hol vagyok én
Mennék a sötétlő vadon ölén
A németben a jambusok helyett tetszőleges helyen álló anapesztusok vagy trocheusok helyén álló daktilusok tkp.oldottabbá, kevésbé szabályossá teszik a verset, a ritmuskényszer így kevésbé köti meg a költő kezét. Magyar fordításban nem kötelező mindezt pontosan követni, de így szokás, ez a hagyomány. A magyarban is kevésbé szabályossá teszik, de „pattogóbbá”, pergőbbé is. Ez egy kissé kétségessé teszi az eredeti prozódiai képlet minden áron való követésének jogosságát – de hát abszolút pontos hűség amúgy sincs... A magyar versfordítás nagyjai, Arany, Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád meg a későbbiek, többnyire követték (a franciából készült fordításoktól eltekintve), itt-ott egy kissé eltértek tőle.
Rajongva (4. strófa) – az eredetiben: szárnyalva.
Bőgve – nincs az eredetiben. (Mindez nem jelenti azt, hogy e két esettől eltekintve a fordítás a prózai fordítások pontosságával dicsekedhet. Az első két sor pl. szó szerint így fest az eredetiben: „A nyugodt gyermekkor bűntelen kunyhójából Kiűzött a tébolyult, bűnös merészség.” Mut csak egy szótag, önbizalom négy, nem marad hely mindkét jelző számára, választani kell: vagy csak „őrült”, vagy csak „bűnös”. De azért elég pontos a fordítás, a szöveghez való hűség kielégítő, nagyobb eltérések sem volnának megengedhetetlenek.)