Froehling, Simon: Lange Nächte Tag (detail)

Ich weiss nicht einmal, wie du heisst, sagte der Namenlose, als hätte er schon damals meine Gedanken von heute lesen können:

            Ich weiss zu dem Zeitpunkt nicht einmal, wie du heisst.

Lange lagen wir da an unserem ersten Abend, am Spiegelfreitag, wie ich ihn nenne, und atmeten im selben Rhythmus. Die Klänge aus dem Wohnzimmer trugen unsere Gedanken fort, bis nichts als jene lauschige Leere blieb, die wir vorher während der Schlussmeditation im Yoga krampfhaft –

            die ich krampfhaft herzustellen versucht hatte.

            Es war elektronische Musik; ein Chill-out-Set eines DJs, einzelne Tracks waren nicht auszumachen, es gab keine Pausen und er muss auf Wiederholen gedrückt haben: Eine kurze Unterbrechung, dann breitete sich der Klangteppich von neuem aus.

            Ist doch komisch, dass man zuerst miteinander ins Bett steigt und erst dann nach dem Namen fragt.

            Stimmt, erwiderte ich.

(...)

Ich heisse Jirko, sagte der Mann, in dessen Bett ich lag. Du?

            Er drehte sich auf die Seite und strich mir mit dem Zeigefinger über die Nase, verharrte mit seiner Fingerspitze in der Kerbe oberhalb meiner Lippe und fuhr dann um diese herum, als müsse er mir helfen, die Buchstaben zu formen.

            Jirko? fragte ich. Ist das Russisch? Oder Jugoslawisch?

            Tschechisch. Es schreibt sich mit A am Schluss, obwohl man es mit O ausspricht: J-I-R-K-A. Ist die Koseform von Jiří – Georg.

            Der heilige Georg?

Ja, der Drachentöter.

Ich heisse auch nach einem Heiligen, sagte ich, und wenn ich die Luft anhalte, erscheint ein Kreuz auf meiner Stirn. Schau, so.

            Hör auf, du machst mir Angst, meinte Jirka und verdeckte das Mal mit der flachen Hand.

            Ich wartete absichtlich noch ein paar Sekunden.

            Ich dachte: Eroberung und dass er nun keine mehr sei, weil sich mit dem Namen die Anonymität aufgelöst habe.

            Trotz der Bedeutung mussten meine Eltern mir einen unverkennbar maskulinen Mittelnamen geben – wegen der Endung auf A, fuhr er fort. Sonst hätten sie die Geburt nicht registrieren können auf der Gemeinde.

            Und?

            Und was?

            Dein zweiter Name.

            Andreas – ganz banal. Jirka Andreas Sedlák.

            Einen Atemzug lang dachte ich, er wolle mich auf den Arm nehmen, habe bereits meinen Mittelnamen herausgefunden, hatte an der Garderobe meine Jackentaschen durchwühlt nach dem Yoga, während ich mich hinter der papierenen Stellwand umzog, und meine Visitenkarte gefunden.

            Aber mein Mittelname steht gar nicht auf der Karte, wusste ich. Da steht nur ein A und ein Punkt zwischen Vor- und Nachnamen, als hätte ich mich nie ganz mit letzterem versöhnt und ein spitzes Bollwerk errichtet zwischen meiner Identität, die sich an meinem Vornamen festmacht, und jener meines Vaters, zu dem ich mittlerweile keinen Kontakt mehr habe.

            Dann muss es Zufall sein, dachte ich, dass wir uns den Mittelnamen teilen. Aber solche Zufälle gibt es nicht, solche Zufälle heissen Bestimmung oder Schicksal und mit einem Adjektiv davor wie höhere oder –

            Ich lachte mich selber aus.

            Was ist?

Freut mich, Sie kennenzulernen, Drachentöter, antwortete ich.

            Die Freude ist ganz meinerseits. Aber sag schon.

            Ich bin Patrick – keltisch für der Küsser.

Das musst du mir zuerst beweisen, meinte Jirka und rollte sich auf mich, sein Körper messerscharf an manchen Stellen und federleicht, wie unsere Lippen auch, bis er einschlief und ich ihn so sanft es ging von mir herunterschob.

(...)

Sobald Jirka eingeschlafen war in unserer ersten Nacht, stand ich auf und ging nach Hause. Ich hatte zu tun am nächsten Morgen, wollte nicht aufwachen in einer Wohnung, die nicht meine war. Wobei, wenn ich ehrlich bin: Das war es nicht. Das war es anfänglich, da auf der Strasse – ein kurzes Zögern nur. Denn zu tun haben an einem Samstag konnte nur heissen, dass ich mir ganz fest vorgenommen hatte, mich endlich dem Wäscheberg zu widmen oder das Bad zu putzen. Und nicht verklebt aufwachen wollen in einer fremden Wohnung konnte nur bedeuten, niemanden zu nahe an mich heran zu lassen, nicht der Sehnsucht nachzugeben, die nur in Enttäuschung münden konnte.

Ich schob Jirka von mir herunter, obwohl ich schon wusste, dass ich mir etwas vormachte, dass das, was ich gesehen hatte in der Spiegelung und vor allem dahinter –

dass ich diesen Mann mit dem fremden Namen so schnell nicht aus meinem Kopf bekommen würde und schon gar nicht beim Putzen.

            Ich zog mich an und schaltete die Musik aus im Wohnzimmer. Es war keine CD; die Klänge wurden direkt von Jirkas Laptop, das auf einer Holztruhe am Boden stand, kabellos zur Stereoanlage gebeamt. Repeat playlist war aktiviert. Der Track hiess untitled1.

Még azt se tudom, hogy hívnak, mondta a Névtelen, mintha már akkor is olvasni tudott volna mai gondolataimban:

ebben az időpontban még azt se tudom, hogy hívnak.

Sokáig feküdtünk így azon az első esténken, a tükörpénteken, ahogy én hívom, és egyazon ritmusra lélegeztünk. A nappaliból átszűrődő hangok tovasodorták gondolatainkat, míg nem maradt más, csak a meghitt csend, amelyet imént, a jógaórát záró meditáció alatt görcsösen igyekeztünk –

görcsösen igyekeztem létrehozni.

Elektronikus zene volt; chill out mix egy DJ-től, önálló számokat nem lehetett kivenni, nem voltak szünetek, és be lehetett kapcsolva a repeat gomb: rövid csend, aztán újra ránk terült a hangok szőnyege.

Azért furcsa, hogy először ágyba megyünk valakivel, és csak aztán kérdezzük meg a nevét.

Tényleg furcsa, válaszoltam.

(...)

Engem Jirkónak hívnak, mondta a férfi, akinek az ágyában feküdtem. És téged?

Oldalra fordult, és mutatóujjával végigsimított az orromon, ujjhegyével megállapodott az ajkam feletti mélyedésben, aztán körözni kezdett a szám körül, mintha segítenie kellene a betűk megformálásában.

Jirko? – kérdeztem. Ez orosz név? Vagy jugoszláv?

Cseh. A végét a-val kell írni, noha ó-nak ejtik: J-I-R-K-A. A Jiří becézett alakja – vagyis annyi tesz, mint György.

A Szent György?

Az, a Sárkányölő.

Engem is egy szentről neveztek el, mondtam, és ha visszatartom a levegőt, egy kereszt jelenik meg a homlokomon. Nézz csak ide.

Hagyd abba, a frászt hozod rám, mondta Jirka, és tenyerével letakarta a jegyet.

Szándékosan vártam még néhány másodpercig.

Azt gondoltam: hódítás, és hogy ez most már nem az, mert a névvel vége az anonimitásnak.

György ide vagy oda, anyámék kénytelenek voltak még egy félreismerhetetlenül férfias második nevet is adni nekem – az A-ra végződés miatt, folytatta. Különben nem tudtak volna anyakönyveztetni.

Na és?

Mi és?

Mi a második neved.

Teljesen banális – Andreas. Jirka Andreas Sedlák.

Egy pillanatig azt gondoltam, hogy ugratni akar, már rég kitalálta a második nevemet, jóga után a ruhatárban átkutatta a kabátzsebeimet, míg én átöltöztem a papírparaván mögött, és megtalálta a névjegyemet.

De a névjegyemen nincs rajta a második nevem, ezt tudtam. Azon csak egy A van meg egy pont a kereszt- és a családnév között, mintha utóbbival soha nem békültem volna ki, és hegyes bástyát emeltem volna a keresztnevemben manifesztálódó identitásom és apámé közé, akivel minden kapcsolatom megszakadt.

Akkor véletlennek kell lennie, gondoltam, hogy ugyanaz a második nevünk. Ilyen véletlenek azonban nincsenek, az ilyen véletleneknek rendeltetés vagy sors a nevük, és olyan jelző jár eléjük, mint a felsőbb vagy –

Nevetnem kellett magamon.

Mit nevetsz?

Örülök, kedves Sárkányölő, hogy megismerhetem, feleltem.

Részemről a szerencse. De most már áruld el végre.

Patricknak hívnak – ami keltául azt jelenti, hogy ’csók-osztó’.

Azt előbb be kell bizonyítanod, mondta Jirka, és rám hengeredett; némelyik pontján késéles és pihekönnyű volt a teste, miként az ajkaink is, míg csak el nem aludt, én pedig letoltam magamról, amilyen gyengéden csak tudtam.

(...)

Mihelyt Jirka elaludt azon az első éjszakánkon, felkeltem, és hazamentem. Másnap reggel dolgom volt, és nem akartam más lakásában ébredni. De ha őszinte akarok lenni: nem erről volt szó. A legelején, ott lenn az utcán talán még igen – csak rövid ideig tétováztam. Mert hogy szombaton dolgom volt, ez csak azt jelenthette, hogy szilárdan elhatároztam: végre nekiveselkedem a szennyeshegynek, vagy kitakarítom a fürdőszobát. S hogy nem akartam összetapadva ébredni egy idegen lakásban, ez csak azt jelenthette: nem akartam senkit túl közel engedni magamhoz, nem akartam engedni a vágynak, amely csak csalódással végződhetett.

Letoltam magamról Jirkát, pedig már tudtam, hogy áltatom magamat, hogy az, amit a tükröződésben láttam, főleg pedig mögötte –

hogy ezt a férfit az idegen nevével nem fogom olyan gyorsan kiverni a fejemből, takarítás közben pedig végképp nem.

Felöltöztem, és kikapcsoltam a zenét a hálószobában. Nem CD volt; a jelek közvetlenül Jirka laptopjáról, vezeték nélkül jutottak el a hifi-berendezéshez. A laptop egy faládán állt a földön, és aktiválva volt rajta a Repeat playlist. A szám címe az volt: untitled1.

Az egész lakásban nem találtam tollat, a hátizsákban sem, amelyik az előszobában hevert. A konyhaasztalon öblös hasú cukorszóró állt üvegből, csavaros fémkupakkal és olyan csőrös szájjal, amilyet kávéházakban látni.

Biztosan szajrézta valahonnan, gondoltam.

Számolva a kockázattal, hogy másnap reggel rohadt dühös lesz, egy köszönömöt rajzoltam az asztalra.