Geist, Sylvia: Lyssa

Der Fuchs, weißt du noch, wir verletzten
sein Territorium mit unserem
Erstaunen: Seine Stunde, sein Feld.

Jenseits der Mittellinie gemessen
wir, stolpernd, stockend, Vertreter der Wut
die hier in die Schule ging.

Er stand ganz ruhig, ganz eingefremdet
die Kastanien im Hof, die uns sogar
im schlimmsten Sommer die Aussicht nahmen

auf Hitzefrei, soufflierten ihm
was gegen uns sprach, den Puls, den Impuls
anzutäuschen, das nervöse Spiel des Gelauschs: es

es hinkt, klingt nach
Eisen in ihm – keine Frage, wir
waren es. Wir waren es.

Hiszen tudod, arról a rókáról beszélek,
akinek megilletődve sértettük meg
territóriumát: óráját, területét.

Botladozva, akadozva méregettük távolságunk
a túlvilág tengelyvonalától, a dühöt képviseltük,
mely épp az iskolába tartott.

Kiengesztelve, mélységes nyugalommal várakozott
az udvar gesztenyefái közt, melyek még
a legrakoncátlanabb nyáron is eltakarták a hűsítő

árnyék látványát, azt duruzsolták fülébe,
mi ellenünk szólt, a hallás felkavart játéka
pulzust impulzussal ámít: ő

ő az ki biceg, mintha horgony
csörrenne lelkében – nem kérdéses, ezek
voltunk mi. Ezek voltunk mi.